-         Nem messze onnan, ahol te, legalábbis Hope útmutatása szerint. És elnézésedet kérem előre is, ha netán a lányomra vagy a fiaim ordibálására ébrednél. Tudod, nagyon hangosak reggelente, nagy a nyüzsgés. Főleg most, hogy Daniel is itthon van. Folyton parancsolgat a kicsiknek. Lassan már… úgy érzem, ő a családfő, nem is én. Többet van a kicsikkel, mint én. Korán reggel megyek dolgozni, és van, hogy nagyon későn érek haza… megesik, hogy napokig csak pár percig látom őket.

-         Nem számít, ha szereted őket. Az én apám se volt velünk, de tudtuk, hogy szeret minket… mikor végre hazajött, olyan volt, mintha mindig ott lett volna. Épp ezért volt… ezért volt rossz, mikor… - fúlt el Sirius hangja. – Én… láttam, hogy hal meg. Mármint nem voltam ott, de… megálmodtam utólag. Képzelheted, milyen volt arra ébredni! Aztán anyám meg az öcsém… ha nem érek hozzájuk időben, mindkettő a temetőben lenne valószínűleg. Egyszer… egyszer Hope-ról is álmodtam. Mégpedig azt, hogy hánykolódik az ágyában. Rióban. Sokszor rémálmodott – mesélte Sirius elkeseredetten. - Anya nem tudta, miért, de én igen. Én megálmodtam, és tudtam. De anya nem engedte, hogy segítsek. Pedig csak nekem kellett volna odamennem Hope-hoz, és megfognom a kezét, mert olyankor általában azt álmodta, hogy egy hatalmas sötét helyen vagy egy erdőben van, és nincs vele senki, és engem szólongatott. Hogy menjek, és vezessem ki. De anya nem engedett oda hozzá, és nem tudtam segíteni neki. És volt még… volt Hope-nak egy rejtekhelye – folytatta a történetet Sirius kissé másra ugorva. - Anya mindig valami barlangnak vagy fabeli üregnek hitte. Pedig nem az volt. Apa viszont szinte azonnal rájött. Mert Hope a saját képzeletét nevezte rejtekhelynek. Bárhová magával vihette, de elég volt becsuknia a szemét, és máris átkerült a rejtekhelyére. Folyton történeteket talált ki, hogy miket csinálhatnánk, ha apa végre hazajönne. És aztán elbújt a szobájába, és bőgött egy sort, mert rájött a józanabbik fele, hogy apa nem jöhet haza – fejezte be Sirius fejét csóválva, majd ismét eszébe jutott, hogy miről is kezdett valójában beszélni. - Szóval, ha mindig meghallgatod a gyerekeidet, nem fogják olyan kevésnek érezni az időt, amit mellettük töltesz. Mert tudni fogják, hogy ha szükségük van rád, akkor megtalálnak, és te megoldod a gondjukat. Ez számít. Hogy szereted őket, és hogy számíthatnak rád. Persze, ha keveset lehetsz velük, akkor hiányolnak, de… ha a kimaradt időt gondoskodással pótolod… Bár én vagy rosszul csináltam, vagy mégsem jó a módszer – kanyarodott el kissé ismét a témától keserűen. - A mai este után nem tűnt úgy. Mind a három fogadott gyerekem kikérte magának, hogy az életük része legyek, mert nem vagyok normális.

-         Ha veszekedtetek is, ki fogtok békülni, hidd el.

-         Addig lefolyik párezer gallon víz a Temzén, öreg – bökte oldalba határozottan Sirius a másik férfit. - Ők nem ismernek engem, de én túl jól ismerem őket. Jópár napig egymás közt megvitatják, mi legyen, aztán esetleg valamelyikük odamerészkedik a közelembe. Azt lesz izgalmas találgatni, vajon melyikük lesz az első. Mert ha arra fognak várni, hogy én menjek vissza, hát arra haláluk napjáig várhatnak, mert én nem teszem meg az első lépést. Ezúttal nem én vagyok a hunyó.

-         Hope garantáltan el fog menni hozzád – jegyezte meg David csendesen. - Jobban ismer téged, mint gondolnád. És végülis az ikertestvéred. Ha ő nem értheti meg a mozgatórugóidat, akkor senki.

-         De igen! – tiltakozott Sirius hevesen. – Hope sosem tudta. Pershephoné volt az, aki megértette mindig az első pillanatban, hogy mit miért akarok. És talán Wendy kezdi megérteni mostanában. De a többiek… maximum azt képzelik, hogy értik, de valójában gőzük sincs róla. 

-         Gyere, kapaszkodj belém, elhoppanálunk Londonba! – nyújtotta a karját Sirius felé David. – Nem merem hagyni, hogy egyedül hoppanálj. 

Sirius nem akart ellenkezni, így hamarosan egy fővárosi utcán álltak, egy ház előtt. Sirius kissé ramatyul érezte magát a varázslat után, ezért sebesen odahúzódott egy fa közelébe, ahol hányni kezdett. Sosem bírt túl sok italt inni. A rekord két és fél üveg volt, Pershephoné mellett, az aurorrá válása utáni időszakban valamikor.

Mikor már elmúlt a hányingere, zsebkendőt szorítva a szájához botorkált vissza David mellé.

-         Talán most már jobb lesz. Nem igazán vagy hozzászokva, mi? – mosolyodott el David, mialatt elindultak a házba.

-         Szoktam inni, de nem így és nem ennyit – motyogta feleletképp Sirius. – Főképp nem hoppanálás előtt. Egyébként kitűnő fájdalomcsillapító, ajánlom neked is, ha totálisan ki leszel bukva. Vagy ha szerzel valamidre egy marhára veszélyes sebet.

-         Szóval te normál fájdalom enyhítésére is használtad az alkoholt? – kérdezte homlokát ráncolva David, mialatt halkan kinyitotta a lakásajtót, és beljebb tessékelte Siriust. – Nem lett volna egyszerűbb egy bájital?

-         Figyelj, majdnem elvesztettem az egyik lábam néhány ugyanarra a helyre kapott átok meg seb miatt… - magyarázta Sirius rekedten. - Őrülten fájt napokon át, mialatt a barátom igyekezett rendbe hozni. Lázam volt, de csak akkor tudtam aludni, ha leittam magam, mert a fájdalomtól képtelen voltam pihenni. Ha kiütöttem magam, legalább egy ideig nem az üvöltéseimet kellett elfojtanom, és a barátom is pihenhetett kicsit. Még jó, hogy anyámék mostanáig nem tudtak erről se. Csak felidegesítettek volna azzal, hogy körülöttem ugrálnak. Pershephoné pedig nyugodtan rendbe tudott hozni, bár biztos nem ment könnyen. Azóta nem rossz, meg se látszik, hogy volt valami baja. Csak néha zsibbad.

-         Mégis mit szedtél össze, miféle átok talált el? – kérdezte David suttogva, nyilván, hogy ne ébressze fel a gyerekeit.

-         Ötödikes koromban egy meccsen gurkót küldött rám az egyik mardekáros, és a gyógyító forrasztás helyett eltávolította és visszanövesztette a térdemtől a lábfejemig a lábcsontjaimat – kezdte magyarázni Sirius kóválygó fejét dörzsölgetve, és megint enyhe hányingerrel küzdve. - Aztán ez a lábam tört el az öcsém születése után is, kb. két héttel a gurkó-eset után, míg végül úgy 6 évvel később az aurori munka alatt kaptam rá egy átkot, egy égési sebet és egy nyílt törést egyetlen rajtaütés alatt. A korábbi balesetek már amúgy is elgyengítették a lábam, de az a sérülés… Az átoktól nem forrtak össze a sebeim, mikor próbáltam volna rendbehozni valamelyest magam, az égési seb harmadfokú vagy még annál is rosszabb volt, mert a törés közepén értek a lángok… mikor a többiek meglátták a harc után a lábszáram, hatalmas szemeket meresztettek amiatt, hogy egyáltalán még élek. Mikor Pershephoné meglátta, sírógörcsöt kapott, és amíg fel nem épültem, szinte állandóan remegett mindene aggodalmában. Annyi volt a szerencsém, hogy ő próbálta bűbájmentesen rendbe hozni, mivel az átok hatása alatt egyszerűen képtelenség volt akár csak összeforrasztani a bőröm, vagy a csontom. Mintha meg se próbálták volna, minden ugyanolyan maradt. Ha nincsenek azok a fura krémei…

-         Hogyan halt meg? – vetette közbe David halkan, mialatt leültette Siriust a kissé zsúfolt nappaliban a kanapéra.

-         Kicsoda? – kérdezett vissza Sirius értetlenül.

-         A barátod, Pershephoné. Azt mondtad alig egy órája, meghalt.

-         Ő… csak számomra halt meg, mert ha meg akarom tartani a barátnőmet, soha nem láthatom viszont Pershephonét. Mert van az az átok rajtunk, és… - magyarázta Sirius kétségbeesetten, hajába túrva. – Szerencsére valójában nem halt meg. Akkor nekem is végem lenne.

-         És mi is pontosan az az átok, ami rajtatok ül? – értetlenkedett David homlokát ráncolva.

-         Ne is akard tudni – mormolta Sirius keserűen. – Bár azt hittem, már mondtam, vagy legalábbis utaltam rá – pillantott a másik férfira Sirius kissé zavartan.

-         Azt mesélted el, mi történt este, hogy emiatt apróbb balhé volt a családotokban, és hogy rajtad és a barátnődön, Pershephonén átok ül.

-         Ma az átok volt a kiindulópontja mindennek, David – suttogta Sirius cinikusan, öngúnnyal.

-         Ne már, nem mondhatod komolyan, hogy valami olyan varázslat is létezik, ami miatt meg kell csalnod a szerelmedet! – hitetlenkedett David.

-         Nem, az átkom nem egészen ezt eredményezi. Hanem hogy a képességbeli ikerpárommal ennek hatására le kell feküdnöm, mikor egymás közelébe kerülünk, és a bűbájnak épp kedve van egymásnak ugrasztani kettőnket. Mert Pershephoné is látó, senso- és kézmágus, mint én, és emiatt… Nincs ellenszer, pedig elhiheted, hogy tizenegynéhány év alatt mennyi dolgot próbáltunk ki. Ha időben észleljük, hogy beindult a folyamat, 2-5 percünk van elrohanni valahová, hogy megszűnjön. Vagy ha ezt túlléptük… akkor választhatunk a lassú és kínkeserves halál vagy a szex között. Kellemes lehetőségek, mi? – ironizált fintort vágva. – Ma tíz perc környékén vettem észre, és Pershephoné is csak akkortájt. Meg kellett tennünk. Ha Hope nem követ, akkor nem lett volna akkora balhé, mert akkor pusztán a saját lelkiismeretemmel kellett volna hadakoznom. De nem, mert Hope-nak muszáj volt beleártania magát, így… néhány óra alatt elvesztettem az egyetlen barátomat, az anyámat, az öcsémet és a húgomat. És talán még Wendyt is el fogom.

-         Meg fog oldódni ez, hidd el – bíztatta Siriust David halkan, és megveregette Sirius vállát. – Hiába mondanám most, hogy fel a fejjel, szép az élet, még ha most szürke is az ég, mert egyrészt nem is emlékeznél rá reggel, másrészt nem hinnél nekem. De előbb-utóbb megoldódik. Biztos.

-         Ne mondd el Hope-nak – kérte Sirius suttogva.

-         Mit? – kérdezte David. – Hogy miről beszélgettünk, hogy leittad magad, vagy mit?

-         Felejtsd el, hogy te szedtél fel az út mellől, meg mindent. Nem akarom, hogy Hope tudjon róla, se az anyám, se senki. Ennyit megtehetsz nekem, akármióta is ismerjük egymást. Nem illene az istenképükbe, ha valaki ilyet állítana rólam – ironizált Sirius epésen. – Ahhoz túl vakok voltak ma, vagyis inkább már tegnap, hogy kételkedni merjenek akár csak egy pillanatig abban, hogy nem volt szándékos a tettem, hát emellett ez az útszéli részeg-mese lenne a csúcsok csúcsa, és egyből bevennék, bárhogy is mesélnéd el.

-         Eszemben sem volt visszaélni a bizalmaddal, Sirius – jegyezte meg halkan, de határozottan David. – Ami ma történt, köztünk marad. A segítségemet ajánlottam, és azzal, hogy te elfogadtad, nem fogok visszaélni. Semmilyen formában nem adom tovább se azt, amit elmondtál, se azt, amit tettél.

-         Kösz – mosolyodott el halványan Sirius. – Ha… ha lehetek őszinte… Hope ezúttal a korábbi ficsúrjai után végre a lehető legjobbat választotta. És ha… nagyon komolyra fordulna a kapcsolatotok, Dave… örömmel lennék a sógorod. De ha nem menne minden simán, és esetleg szétmennétek, én… biztosíthatlak arról, hogy nem kell tartanod tőlem. Nem bocsátalak el, semmi ilyesmi. Nem szokásom beleártani magam az ikerhúgom ügyeibe, hacsak nem érint túl sok embert. Márpedig a szerelmi élete egyetlen esetben érdekelt, mert nem akartam, hogy az öcsém túl hamar lásson komoly dolgokat. Ezután sem fogok jobban belefolyni az életébe ilyen téren.

-         Köszönöm – nyújtott kezet David kissé megilletődötten, amit Sirius elfogadott. Aztán intett a varázspálcájával, és az ágyon megjelent egy vastag takaró, és néhány párna. – Bocs, de nincs üres szobánk, és még egyszer elnézésedet kérem a gyerekeim miatt, ha netán ők keltenének fel reggel.

-         Hozzászoktam a gyerekzsivajhoz, mivel kölyökkoromban én okítottam Hope-ot, aztán meg az öcsémet neveltem születésétől fogva – sóhajtott fel Sirius szomorú mosollyal. - Utánuk a sajátjaimmal már biztos gyerekjáték lesz. A tieid sem lehetnek annyira elviselhetetlenek.

-         El lehet viselni őket, de vaskötélből kell lennie az idegeidnek! – vigyorodott el David, mire Sirius nevetni kezdett.

-         Nekem abból vannak gyerek és állat ügyben, Dave – szólt Sirius. – Újabban van két macskám meg egy kutyám, és az ő hangjukra ébredni… néha visszasírom az öcsém bömböléseit, mert nála legalább tippelni tudtam, mi baja lehet, de állatul még nem értek sajnos. Wendy általában rám osztja a kaja- és vízosztást reggelente.

-         Ó, még szerencse, hogy kiemelted az állat- és gyerek ügyben való kötélidegeidet, mert Mr. és Miss Marlow mellett inkább mintha cérnából lennének, nem kötélből – vetette közbe David apró fintorral.

-         Nagyon elviselhetetlen voltam Denise mellett, de most őszintén? – pillantott fel a másikra Sirius feljajdulva.

-         Szerintem velünk, külsősökkel nagyon kellemes modorban beszéltél, csak ha a kisasszony tíz méternél közelebb merészkedett hozzád, akkor robbantál fel – vont vállat David, majd egy pillanatra elmélázott, aztán kuncogni kezdett.

-         Mi az? – értetlenkedett Sirius.

-         Eszembe jutott, hogy körülbelül mikor találkoztunk mi úgy rendesen egymással a minisztériumban – mesélte David mosolyogva és fejét csóválva, mire Sirius csak a homlokát ráncolta össze, mert ő nem tudta felidézni. – Még Miss Marlow volt akkor a titkárnőd…

-         Pontosítsunk, ha kérhetlek, én magam voltam a saját titkárnőm – szólt közbe gyorsan Sirius. – Az a féleszű liba két év alatt két pennát nem tett keresztbe, csak a lábait, mert remélte, hogy megkaphat. Amit viszont én reméltem az első pillanattól fogva, hogy soha többé nem kell látnom őt, és leszek olyan szerencsés, hogy leszáll rólam végre. Ja, bocs, folytasd, kérlek!

-         Szóval ő volt a névleges titkárnőd, te pedig valamilyen ügyben odajöttél hozzám és egy munkatársamhoz, hogy szóban add át az utasításaidat. Ez, tekintve, hogy a korábbi főosztályon, ahol dolgoztam, igazi kiváltságképp hatott volna, mert a titkárnők szoktak ilyesmit tenni vagy szóban, vagy írásban, de hogy maga a nagyfőnök… szóval szokatlan volt számomra, hogy te magad jössz ki hozzánk, és hogy még csak nem is írásban adsz instrukciókat. Miközben én és Jeff, a mellettem dolgozó társam elhűlten, szoborrá merevedve próbáltuk követni agyilag, miről is beszélsz, hirtelen odatipegett a hátad mögé a kis tűsarkúin Miss Marlow, épp úgy tűnt már, hogy be akarja fogni a szemed, mire te… Szélsebesen megpördültél, és akkorát taszítottál rajta valahogy, méghozzá pálca nélkül, hogy nem sokon múlt az, hogy a falba ne préselődjön. Aztán elkezdtél ordítani, már nem tudom felidézni a szavaidat, de a lényege az volt, ne merjen a közeledbe jönni, és hogy forduljon már fel végre! Sosem felejtem el, mennyi ideig volt beszédtéma nálunk, és hogy milyen jól szórakoztunk a lányon.

-         Aznap… ó, igen, aznap épp megint csábítgatós hangulatra ébredt Miss Ostobája, és ráadásul hála neki én három napja alig aludtam a felgyülemlett munkától. Arra már nem volt időm, hogy leírjam nektek, mit kérek a csoportotoktól, ezért mentem inkább oda – magyarázta Sirius sóhajtva. – És nem elég, hogy az első pillanattól fogva gyűlölöm azt a libát, hogy minden egyes percben elismételtem neki, hogy van nőm, kopjon le, és hogy állítólag az apja dolgozni adta mellém, és hogy a munkám háromnegyede véletlenül az ő feladata lett volna… ezek után még odatipeg mögém, és úgy tesz, mintha nagyon jóban lennénk, csakhogy adja a pletykafészkek szájába az újabb hamis infókat. Amennyire én emlékszem, azt ordítottam a képébe, hogy szerencséje, hogy nincs ínyemre beszennyezni a kezem az ő vérével, mert különben már hulla lenne, és nem áll meg a fal előtt öt centivel, hanem belelapítottam volna. Hogy örülnék, ha a cipősarkai lennének a pennái helyén, mert úgy tűnik, azok a sarkak többet sercegnek egyetlen lépés megtétele után, mint az ő pennái egész nap. És hogy ha még egyszer egyetlen ujjal hozzám mer érni, az apja nem lesz többé miniszter, és neki nem lesznek ujjai, amikkel megérinthet engem, mert letépem őket. Merthogy úgysincs szüksége rájuk, hisz maximum a körmeit festi egész munkaidőben, az meg senkinek nincs hasznára. És hogy az apja miniszteri címére sincs szüksége, vagyis nem lesz azon túl szüksége, mert mindenki meg fogja tudni, hogy valójában én irányítom az egész nyavalyás minisztériumot az apja helyett, és hogy inkább ültetnék egy bolondokházából kiszökött őrültet a bársonyszékbe, mint még egy Marlowt, mert a bolondok legalább csinálnak valamit.

-         Erre ő mit is tett? Már nem emlékszem jól.

-         Mintha nem is hozzá szóltam volna, odamerészkedett megint a közelembe, és édelegni próbált, hogy nagyon fáradt vagyok, menjünk be az irodánkba vagy még jobb lenne, ha hozzám mennénk, és ő majd megnyugtat – idézte fel Sirius gúnytól csöpögő hangon. – Erre én, ha jól rémlik, öhm…

-         Odaléptél a legközelebbi hölgy munkatárshoz, és ajánlatot tettél neki – segítette ki Siriust David nevetve.

-         Ja igen, Shirley volt a neve a hölgynek, ha jól emlékszem – rémlett fel Siriusnak is. – Mivel a hölgy annyira elámult, hogy nem jutott szóhoz, én odafordultam Denise őlustasága felé. És valami olyasmit mondtam neki, hogy: ’Látja, én legalábbis ilyen reakciót szeretnék egy nőtől, ha akarok valamit tőle. És, amint látja, nem vagyok nyuszi, hogy magának kelljen körbeudvarolnia engem, szóval nyissa már ki a fejecskéjén a szelepet, hogy esetleg eljusson az agya parányi helyéig az az egy mondatocska, hogy „Sirius Black nem tart igényt egy ostoba szajhára, akit úgy neveznek, Denise Marlow!” ’

-         És… lehet, hogy ez túl merész kérdés tőlem, de Shirleyvel… volt valami később? - érdeklődött vigyorogva Dave.

-         Megkérdeztem egy munkatársától a lakcímét, és a nevét, aztán küldettem neki engesztelésül némi virágot – vont vállat Sirius. – Akkor még jártam valakivel. És… és rá két napra ütköztem össze Wendyvel – mélázott el Sirius. – Ő suttyomban segíteni kezdett nekem, ezzel pedig megmentett a haláltól, az biztos. És mikor a közös munkánk során rájöttem, hogy korábban is ő írta a jelentéseket, amiket állítása szerint csak felhozott nekem, még azt hitte szegénykém, hogy le akarom szidni. Ha tudná, hogy 14 éves korom óta bele voltam zúgva… - nevetett fel kissé zavartan Sirius.

-         Hogyhogy? Mármint ne vedd tolakodásnak, csak… eleinte úgy tűnt nekünk kintieknek, hogy ti korábban nem ismertétek egymást – jegyezte meg David zavartan.

-         Amikor Rióból ide kerültem Nagy-Britanniába, alig voltam tizennégy éves. És volt ez a… plátói szerelem korszakom, ahogy sok más gyereknél… és hihetetlen, de én pont Wendy Richardsért voltam oda már a suliban is – ismerte be Sirius mosolyogva. – És az a ciki, hogy mikor a minisztériumban összeütköztünk a folyosón, nem ismertem rá. Majdnem két évig tartott rájönnöm, ki ő. Rém figyelmetlen tudok lenni.

-         Akkor ez talán emiatt lesz majd igazán tartós kapcsolat – jegyezte meg David. – Ennyi év után biztos lennie kell Miss Richardsban valaminek, amivel magával tud ragadni téged.

-         Tudod, mivel bolondított magába legeslegelőször? – vigyorodott el kuncogva Sirius. – Rémesen el voltam kenődve, a suliban voltam éppen szeptember harmadik napján, mindenki, aki tudta a nevem utált engem… apám miatt is elég rosszul voltam… szóval leheveredtem egy ablak elé, és bambán bámultam kifelé a szürke esőbe. Aztán hirtelen feltűnt a parkban egy kis szőke pontocska, ő volt maga Wendy, és… ott szökdécselt majdnem egy órán át a szakadó esőben a füvön, és merem állítani, hogy valószínűleg énekelt vagy dúdolt is. Valahogy… nevetésre késztetett, felvidított, és egy órácskára nem volt semmi gondom, csak az, hogy esetleg kitáncol a látóteremből.

-         Nem kapott tüdőgyulladást? Amúgy ez elég romantikus, csak tudod a gyerekeim nevelése közben nálam az eső összekapcsolódott egy-egy kiadós megfázással.

-         Bűbájt szórt magára, nem ázott meg nagyon – vont vállat mosolyogva Sirius. – Okos lány. Különben nem imádnám annyira. Nos, biztos fáradt vagy, úgyhogy kösz mindent, majd valahogy meghálálom, menj aludni!

-         Elnézem neked ezegyszer, hogy parancsokat osztogatsz nekem a saját otthonomban, mert már biztos hozzászoktál a minisztériumban, és önkéntelen cselekedet volt az iménti – tréfálkozott David fejét csóválva, miközben elindult egy ajtó felé, ami mögött talán a saját szobája rejlett.

-         Nem csak az irodában szoktam hozzá, Dave, otthon is én voltam a parancsnok egész életemben – védekezett Sirius vigyorogva. – De azért bocs. Ez tényleg a te lakásod, nem az én felségterületem tehát.

-         Jó kijózanító alvást, főnök!

-         Neked is, David – köszönt vissza Sirius, majd kényelembe helyezte valamennyire magát a kanapén, és rövidesen elnyomta az álom.