Legalább egy órán át ült már a semmibe bámulva a Három Seprűtől nem messze a földön, és nem volt ereje hazamenni, se semmi másra. Könnyei végigfolytak az arcán, az inge nyakrésze már teljesen elázott tőlük. Végül elfordította a fejét, és homályos szemmel felnézett a szikrázó csillagokkal ékesített égboltra. Meg kellett találnia apja csillagát. A saját csillagát. Azt, amelyikről mindketten a nevüket kapták.

Kisgyerek korában anyja és húga rengetegszer kereste meg éjjelente a csillagot, és beszélgettek vele, mintha csak apjukkal váltanának szót. Sirius sosem tette meg akkoriban. Anyjáéknak mindig azt mondta, bolondságot művelnek, és teljesen őrültek, amiért úgy lesnek egy csillagot, mintha ezzel le tudnák hozni az égről, és hogy nem érnek el vele semmit, hisz az apjuk úgyse jön haza. Nincs értelme egy ostoba csillaghoz beszélniük.

És most annyira egyedül érezte magát, hogy ő is kétségbeesetten kutatta szemeivel a fényes égitestet. Hogy legalább apja képzeletbeli hasonmása legyen vele.

-         Apa, hallasz? – suttogta Sirius elcsukló hangon, amikor megtalálta a Siriust. – Nem akartam bántani Jamie-t, apa, én… nem akartam bántani. De olyan rémeseket mondott, és… ne haragudj, elvesztettem a fejem. Ha nincs Sheph… - félbeszakította saját magát, és egy pillanatra lehajtotta a fejét.

Olyan kínzó volt az űr, amit érzett, hogy percekig nem találta a hangját, nem volt képes megszólalni a gombóctól a torkában. Épp, mint az első Angliában töltött hónapjaiban. Akkor is folyton feltámadt a gombóc-gyúró – később Pershephoné így emlegette Sirius korábbi sírógörcseinek „okozóját” -, ő pedig túl gyenge volt ahhoz, hogy legyőzze. Megint egyre nagyobbá és nagyobbá vált a torkában, összegyűjtve minden gyötrelmet és fájdalmat, amit hirtelen rázúdított Siriusra, hogy legyőzze őt, és könnyekre fakadjon. És mostanra a gombóc-gyúró megerősödhetett, mert a korábbiaknál sokkalta erősebbé vált a támadása. Sirius órák óta bőgött, ha nem is folyamatosan. Korábban néhány hosszú perc alatt mindig sikerült összeszednie magát, és aztán – még ha összeszorított szájjal is – legalább egy-két napig nem borult ki.

-         De Pershephoné már nincs is… - folytatta ismét a csillaggal való egyoldalú beszélgetést Sirius, amint megtalálta a hangját. – Miért vették el őt is tőlem, apa? Már te is túl sok voltál. Nélküle én nem vagyok semmi. Soha semmi nem sikerült volna nélküle. Nem tudtam volna… megnyílni kicsit mások felé, nem… nem tudtam volna mindent végigcsinálni, nem sikerültek volna a vizsgáim, nem tudtam volna tanulni sem, nem… nem tudtam volna élni sem – sorolta remegő hangon. – Mit csináltam rosszul? – kérdezte kétségbeesetten. – Miért kell folyton ennek történnie? Miért nem lehet legalább egy ideig olyan az életem, amikor minden rendben van? Már olyan szépen összejött minden, erre most megint belezuhantam a feneketlen kútba, és… most nem lesz senki, aki kihúzzon, mert legutóbb Pershephoné volt az. Nélküle nem tudok kikecmeregni, apa. Anyáék nem fognak… nem tudnak segíteni. Még Wendy sem tud. És egyedül nem tudok megküzdeni ezzel. Nem vagyok hozzá elég erős. Segíts nekem, apa! – kérte Sirius könnyekbe fulladó hangon. – Legalább te segíts! 

De a csillag nem válaszolt. Ahogy apja sem tehette hosszú évek óta.

-         Hülye vagyok, mindig tudtam, hogy ez nem ér semmit – motyogta magának Sirius, miután lehajtotta a fejét, és kezébe temette az arcát. – Semmit. Fogadd már el végre, hogy apa halott, a francba is! – győzködte önmagát. – Ő már meghalt. És nem jöhet vissza soha többé. Egyedül vagy. Nincs segítség. Egyedül kell felállnod. Egyensúlyban kell tartanod a régi kétlábú széket. Szépen középre szökdécselsz, és akkor kicsit könnyebb lesz megtartani. Vagy az már nem is szék? Hülyén nézne ki egy szék egy lábbal. A széknek tehát vége. Ez már valami más lesz. Aminél nincs semmi tartalék, se támasz, semmi. Csak te magad, egyedül. Ahogy korábban, mikor még nem volt szék. Wendy nem lehet láb, csak Pershephoné. Wendy nem elég erős lábnak. Neki te vagy a támasz. Neked nem kell. Már elég nagy vagy, nincs szükség rá – folytatta Sirius kissé elvont beszélgetését önmagával, hogy sikerüljön végre valamennyire összeszednie magát. – Már nincs szék. Már nincs… - ismételgette szinte csak tátogva. – Már nincs szék. Már nincs. Már nincs.

Sietős léptek hangzottak fel körülötte, a vékony rétegnyi hó ropogott a lépések alatt. Talán egy emberé voltak, talán többé, Siriust nem érdekelte. Amúgy is mindig őrültnek nézik, most miért izgassa magát amiatt, hogy ezúttal úgy is viselkedik? Mit számítana már?

Még jobban összegubózott ültében. Mikor a léptek elhaltak, felnézett a sötétbe burkolt utcára. A kocsma kezdett kiürülni, mindenki beleunt lassan az újév ünneplésébe. Az ünneplés gondolatára Sirius elővarázsolt magának három üvegnyi italt, maga sem tudta, milyet, és szépen kibontotta az elsőt. A második után úgyse nagyon lesz magánál, akkor legalább minden meg fog szűnni. Aztán majd valahogy hazamegy Londonba, és másnap valahogy majd túléli a Wendyvel való találkozást, és a hazudozás elkezdését. Nem mondhatja el a lánynak, mi történt. Azt nem bírná ki, ha ő is elhagyná. Azt már semmiképp sem.

Még csak másfél üvegnyit hajtott le, amikor valami vagy valaki megállt mellette, mert hirtelen elfogta a fényt, ami a kocsma felől jött addig.

-         Mr. Black? – kérdezte egy mély hang ijedten. – Mr… mármint Sirius, valami… mi történt önnel? Jól van?

Sirius kábán felnézett a magas alakra, és megpróbált rájönni, ki a csuda lehet az. A hangja nem volt ismerős.

-         Hagyjon… egyedül, u… uram! – motyogta akadozó nyelvvel, mivel fogalma nem volt róla – talán az italnak köszönhetően – hogy ki lehet a férfi. – Hagyjon… ahogy a… ahogyan mindenki… Egyedül vagy, Sirius, nincs szék, már nincs szék! – mormolta csuklással küzdve, tovább folytatva a korábbi szavakat. – Nincs szék! – kurjantotta hangosabban, majd ismét lehajtott egy adagot az éppen kezében lévő üvegből.

A második korty után azonban valami elhúzta a kezéből az üveget.

-         Sirius, ne igyon többet! Semmi értelme, minden rendben lesz! Jöjjön, haza kell innen mennie!

-         Nem lesz zsemmizse ren’ben! – háborodott fel Sirius hevesen, mialatt az éppen megivott italtól alig tudta kiejteni a szavakat. – Maga ne… nem tud zsemmit!

-         Sirius, legyen okos! Ez nem használ, az ital nem vezet semmire! Jöjjön, hazamegyünk! – ráncigálta fel a földről Siriust erőteljesen az ismeretlen.

-         De legalább már nem fáj! – ellenkezett Sirius megremegve. – Ha iszom, nem fáj! Hagyjál inni! Akkor nem fáj!

-         Ez akkor sem megoldás – jegyezte meg szelíden a férfi, és szép lassan elkezdte magával vonszolni az ingatag lábakon álló Siriust.

-         Ki… ki vagy te? – kérdezte Sirius kótyagosan, miközben a férfi megállt, és keresgélt valamit a kabátjában.

-         David Johnson, tudja, a testvére barátja. Ma este beszélgettünk néhány pillanatig. Vagy ez már kiesett azóta? – nézett rá apró mosollyal a férfi Siriusra, mialatt elővette a varázspálcáját, és úgy tűnt, Sirius felé akarja fordítani.

-         Ha az is vagy, tedd el azonnal a pálcád, vili?! – mordult fel Sirius kissé tisztábbá váló elmével. – Ha használni mered, olyat fogsz repülni, hogy Alaszkában találnak rád húsz év múlva!

-         Ki kell józanodnia kissé, Sirius – ellenkezett David mosolyogva és fejét csóválva, majd Sirius arcának magasságába emelte a varázspálcáját. - Csak egy kis hideg zuhany…

 Sirius ösztönösen alkalmazta a legerősebb védőmágiát, mielőtt a pálcából kilövellő víz elérte volna bármilyét is.

-         Hagyd abba azonnal, különben megjárod! – mordult rá a férfira dühösen. – Engem nem lehet csak úgy megátkozni vagy bármilyen más módon elvarázsolni, öreg! Ne is próbálkozz! Ahhoz túl sokat tudok!

-         Jó, abbahagyhatod a védekezést – adta meg magát David sóhajtva. – Nem támadni akartalak, Sirius.

-         Ez reflex, öreg – fölényeskedett Sirius. – Ha megint próbálkozol, megátkozlak akár a pálcámmal, akár anélkül. Ne merj… Ááá, a szentségit!

Mialatt Sirius ittas állapotában szónokolt, David vette a bátorságot, és megismételte a vízsugaras bűbájt, ami ezúttal telibe talált. Sirius arcát és kabátja felső részét jeges víz borította be.

-         Hülye bunkó! – sziszegte Sirius vizet prüszkölve, de hamarosan kitisztulóban volt a feje.

-         Talán ha elmúlt a kábultságod, hajlandó leszek odafigyelni a szavaidra – élcelődött David fanyarul, mikor Sirius már kezdte visszanyerni a józanságát.

-         Bocs, David – mormolta Sirius aztán, és beletúrt nedves hajába zavarában.

Az ital még munkált benne, de már nem annyira, mint a zuhany előtt, így valamennyire tudott értelmesen gondolkodni.

-         Mi történt, ha szabad megtudnom? – érdeklődött David halkan.

-         Leittam magam az újév örömére, nem eléggé nyilvánvaló? – motyogta Sirius.

-         A részegséged igen, de az indoka nem elég meggyőző – mosolyodott el barátságosan David. – Hope azt mondta, mielőtt elment volna, hogy családi ügy jött közbe. Talán… veszekedtetek valamin?

-         A Blackek mindig veszekednek – motyogta Sirius megborzongva. – Családi örökség.

-         A mai témát megtudhatom, Sirius? – faggatózott tovább a férfi.

Sirius önkéntelenül szorosabbra húzta magán a kabátját, és továbbra is a havas talajt bámulta.

-         Azt mondtad, haza akarsz vinni – kerülte ki a választ Sirius, és nagy léptekkel el is indult. – Mehetünk, már kitisztult valamennyire a fejem.

-         Én segíteni szeretnék, Sirius – jegyezte meg halkan David. – Nem akarok túl erőszakosnak tűnni, de ha valami baj van, neked is megkönnyebbülést jelentene, ha elmondanád valakinek. Tudom, hogy szinte nem is ismerjük egymást, de…

Sirius torkát feszegették a ki nem mondott mondatok. Valakivel beszélnie kell, és ha már úgyis itt van David…

’Ugyanolyan lenne, mint Shephfel’ – győzködte magát gondolatban. – ’Csak Daviddel sosem lesztek emiatt barátok. Az már nem menne. Ő nem Sheph, de most jól jönne, hogy meghallgat.’

-         Egy barát talán bűn szerinted? – nyögte ki Sirius rekedten.

-         Nem, dehogy.

-         Akkor szerinted anyám hogy képes egy barát miatt kitagadni? – fakadt ki hevesen és kétségbeesetten Sirius, miközben David mellé lépett, és újra támogatni kezdte őt menet közben, mert Sirius még mindig elég bizonytalanul lépegetett. - Miért… mind úgy beszéltek róla… pedig nem is ismerik… és Wendy… Wendy találkozni akart vele – kezdett bólogatni Sirius könnybe lábadó szemekkel. – Pedig ő lehetne a legjobban ellene. Sokkal többet tud a barátomról, mint a többiek, és ő szerette volna megismerni…

-         Ha jól tudom, Wendy a kedvesed? – vetette közbe halkan David, és vigasztalóan megveregette Sirius vállát.

-         Nem olyan régóta, mint azt ti odabenn gondoljátok… - ismerte be Sirius remegő hangon. – Csak nemrég… alig pár napja… jöttünk össze rendesen. Korábban csak… csak… együtt dolgoztuk, aztán hozzám költözött, de… csak néhány napja hivatalos a dolog. Nem akartam sürgetni, mert…

-         Kedves lány, és biztosan nagyon szeret téged – jegyezte meg David apró mosollyal. – De mégis mi a gond? Valami… mondjuk, féltékeny lett a barátodra, mert… talán…

-         Wendy nem féltékeny Shephre! – tiltakozott Sirius hevesen. – Nem találkozhattak eddig, de sokat meséltem már neki róla, és szerette volna megismerni! De nem találkozhatnak, mert nem vállalhatom a kockázatot! És most már nem is fognak soha találkozni.

-         És édesanyád miért akarna…

-         Mert van egy barátom, és senki nem tudta, ki ő! – vágott keserűen a férfi szavába Sirius. – Mit számít nekik annyira, hogy mivel foglalkozik, hogy hány éves? Egyáltalán nem tudnak róla semmit! És ha nem titkoltuk volna… nem értették volna meg korábban sem, és most sem értenek meg semmit! Se Hope, se az anyám, James meg végképp nem… Ha rajtam múlik, nem tettem volna meg, de nem tudtam elkerülni! – nézett fel kétségbeesetten Davidre beszéd közben, bár a férfi nem sokat érthetett meg abból, miről is beszél. – Nem akartam, de meg kellett történnie, de ők nem tudják megérteni, pedig mindent elmondtam!

-         Mit… mit tettél? – kérdezte David zavartan.

-         Amit nem akartam megtenni – nyögte ki remegő hangon Sirius. – De nem volt választásom, meg kellett volna érteniük! Semmi sem használt, bármit is próbáltunk Shephfel, és most… túl későn vettem észre… nem menekülhettünk. És… ez fájni fog Wendynek – váltott suttogásra Sirius. – És nem akarom, hogy fájjon neki. Ő… nagyon… borzalmas dolgot élt át, sérülékeny, nem bánthatom meg… de anyáék biztos rohanni fognak hozzá, hogy elmondják…

-         Megcsaltad valakivel Wendyt? – kérdezte halkan és komoran David.

-         Nem ítélhetsz el te is! – védekezett Sirius ösztönösen és elkeseredetten, a másik szemébe nézve. – Átok ül rajtam és a barátomon, nem tehettem semmit! Nem volt szándékomban megcsalni azt, akit szeretek, de az átok működni kezdett, későn vettük észre, és… meg kellett tennünk. Mindig meg kell tennünk… - ismételte meg elfúló hangon.

-         Őt kerested a Három Seprűben, mikor olyan furává váltál?

-         Az átok működni kezdett, és akkor vettem észre. És már túl sok ideje kezdődött, nem bírtam volna elmenni, hogy ne történhessen meg. Borzalmas volt, de Hope csak azt látta, hogy mi Sheph szobájában… ebből is kitűnik, hogy egyik családtagom se ismer semennyire! Totálisan ostobának nézhetnek, ha valóban el tudják hinni, hogy önszántamból és a szórakozás kedvéért…

-         Hope megijedt, mikor elrohantál mellőlünk – vetette közbe David csendesen. – Ezért indult utánad. Azt hitte, beteg vagy. Aztán… falfehéren tért vissza, reszketett és majdnem sírt… épp próbálta szavakba önteni nekem, hogy mitől vált olyanná, amikor odajött hozzánk édesanyád és az öcsétek, és meghallották a nekem szánt szavait. Biztos vagyok benne, hogy nem akarta volna elmondani a többieknek addig, míg meg nem beszélte veled, de…

-         Tarthatta volna a száját! – morogta Sirius. – De ő sosem tudta tartani, az nem is Hope lenne, ha tartja!

-         Nem akart beszélni, hidd el, de édesanyád túl erőszakosan faggatta, és…

-         Nem volt joga hozzá, hogy kémkedjen utánam! Ha nem követ, nem lenne most ez! – hőbörgött tovább fájdalmas hangon Sirius.

Könnyebb volt húgát okolnia, mint belátni, hogy nem egyedül ő lehet a hibás a történtekért.

-         Tudom, hogy hibáztatnod kell valakit, de megesik, hogy senki sem az, Sirius. Aggódott érted, ezért kezdett követni. Nem tudhatta, hogy mi is történik valójában. Aztán édesanyátok épp akkor lépett a közelünkbe, amikor túl egyértelmű szavakat használt…

-         Kiállhatott volna a kocsma közepére, és szétkürtölhette volna, hogy én épp lefektetek valakit, alig egy héttel azután, hogy összejöttem a barátnőmmel! – gúnyolódott Sirius. – Mindannyian agyatlanok, ha nem furcsállták cseppet sem, hogy ez az egész nem vall rám! De nem, mert Hope egészen biztosan örült, hogy végre van valami, amiért anyánk végre orrolhat rám is, nem csak rá, ahogy szokása! Lefogadom, hogy szándékosan tette! Ki nem állhatott engem világéletében!

-         Hope szeret és tisztel téged, Sirius. Nem tett volna…

-         Mondd, mióta is ismered őt? – vágott David szavába sértetten Sirius. – Állítom, hogy én biztos több ideje, és hogy jobban ismerem őt annál, mint amennyire te! Évek óta arra vágyik, hogy valahogy felülkerekedjen rajtam, és legnagyobb óhaja ma éjjel teljesült!

-         Talán sokáig valóban így lehetett, de hidd el, hogy Hope… én tudom, hogy nagyon szeret téged. És megrendítette az, ami történt.

-         Azt sem tudja, mi az, hogy megrendülni – motyogta Sirius keserűen. – Az apánk halála is egy napi sírást jelentett neki, míg én… hónapokig nem tértem magamhoz. Egy nyomorult napig bőgött utána, aztán másnap megrázta magát, és minden ment úgy, ahogy előtte! Fogalma sincs a szenvedésről. És még ő vádaskodik folyton azzal, hogy én azt hiszem magamról, hogy erősebb vagyok lelkileg, mint ő! – csuklott el egy pillanatra Sirius hangja. – Én sosem voltam annyira az, mint ő. Ha nincs Pershephoné, én már nem is élnék valószínűleg. Nélküle megőrültem volna. Ma is… majdnem kilukasztottam az öcsémet, tudod? – nézett a mellette lépkedő férfira Sirius megtörten és szinte már elborzadva a saját cselekedetétől. - Nem sokon múlt, de a barátom… segített. Ő mindig olyan sokat segít. De már nincs többé. Meghalt. Már megint meghalt valakim. És ezt gyűlölöm. Te… persze téged el akart hagyni, de mégis… hogyhogy már nem vagy kibukva a feleséged miatt? Hope mondta, hogy nemrég halt meg.

-         Én és Violet már nem voltunk olyan jó kapcsolatban, mint kezdetben. Megrázott a halála, mert derült égből villámcsapásként ért mindenkit… de a húgod sokat segített rövid idő alatt.

-         Hope és a segítség… - prüszkölt a levegőbe gúnyosan Sirius ismét. – Világéletében egy elkényeztetett, önző csitri volt és az is marad. Ha nem ordítom a képébe az apánk halálhírét, még mindig egy naplopóként éldegélne, egyik férfi a másik után járna az ágyába… nem tudom, valahogy beakadt nekem egy emlék, annyit emlegetem mostanában… de nem mesélt még élete legkínosabb jelenetéről? Ki kellett hajítanom a drága barátját a szobájából, mert a négy éves öcsém szeme láttára is folytatták a hentergést, nyitott ajtónál… anyám agyvérzést kapott volna rögvest, ha ő talál rájuk. Persze én hülye megóvtam egy kiadós anyai pofontól és hisztirohamtól. Kicsiként voltak jó pillanatai, azt kellett volna látnod! – nevetett fel erőltetetten. - Folyton azért kezdett bőgni, mert úgy gondolta, én vagyok anyám mindene. Eközben anyám csak apám fiatal kiadásának tekint, és apám meg köztem csak annyi különbséget tesz, hogy velem nem fekszik le! – folytatta hevesen hadonászva, erőteljesen megnyomva a szavakat. - Semmi mást. Holott az az igazság, hogy engem egyikük sem ismer valójában. Mindegyikük fejecskéjében van egy gyönyörű istenkép, és ahhoz mérnek, az tuti. Nekem nem lehet hibáznom, nem omolhatok össze, nem veszthetek, nem tehetek rosszat… Még a nőimet is mindig úgy kellett volna összeszednem, hogy anyámhoz elviszem bemutatni őket, anyám tutira ezt követelte volna ki, ha hagyom magam! Anyám annyit tud rólam, hogy mi a nevem, meg hogy ő szült! Most volt valamikor a napokban az évforduló… kerek tíz évig azt se tudta rólam, hogy animágus vagyok, pedig ezt nem is akartam titkolni. Csak nem alakultam át minden másodpercben. Azt mondja, én vagyok a mágiaügyi miniszter, képzeld el! Ki a nyavalya akarna miniszter lenni? Én nem akarok. Csak… Marlow nem képes öt éve kiadatni egy nyomorult nyilatkozatot az apámról, aki nem is ölt meg senkit! Csak öt percébe kerülne megírni azt a fecnit, és élhetne vígan! De nem, mert szerintem írni meg olvasni se nagyon tud - halkította le a hangját Sirius. – Most a hónap elején vendégül láttuk a másik két igazgatót… ő meg egy mukkot se értett abból, miket mondunk, ha nem angolul beszéltünk! Aztán meg úgy ült be tárgyalni, hogy bele se nézett a papírokba! Azt se tudta, miért hívtuk a másik kettőt! És egy ilyen vezeti a minisztériumot!

-         Ne beszélj így, most csak ki vagy bukva. Mr. Marlow a főnököd, ha valaki más is meghallja ezt…

-         Én nem vagyok normális születésem óta! – fakadt ki könnyezve Sirius, és hevesen hadonászni kezdett. - Mindenki ezt mondja! Nem vagyok épeszű, mert tanultam egy rakás dolgot egy időben, nem vagyok normális, mert felneveltem a halott apám helyett az öcsémet, nem vagyok normális, mert próbálok segíteni, ahol tudok… és azért se vagyok normális, mert van egy barátom, aki nő, akivel mindent meg lehet beszélni, de akinek kétes hírű foglalkozása van! Kis híján ő nevelt fel az anyám helyett, és még én nem vagyok normális az egész családom szerint! Csak ők a normálisak, senki más! Az anyám meg akarja ölni magát, a húgom harminc év alatt most kezd megkomolyodni, talán mióta ott vagy neki te, az öcsém meg csak beszél a világba minden hülyeséget, nem óhajt tanulni semmit, mert ő annál nagyobb ember! És még ők a normálisak! Én és Pershephoné vagyunk ezek szerint a világ leghülyébb párosa! Jól egymásra találtunk! Nekünk nem számított, mibe kerül, csak segítsünk annak, akinek tudunk. Ha ez az őrültség, akkor őrült leszek, nem érdekel. Megváltozni nincs kedvem. Nem érdekelnek. Nem érdekelnek egyáltalán.

-         Add ide a lakáskulcsod, hazaviszlek. Addig sétálgatunk itt, hogy mindjárt elérünk a falu végére.

-         Ott… otthon hagytam – vallotta be Sirius szemeit törölgetve. - Úgy volt, hogy… hogy itt alszom. A barátnőmnél van a másik. Persze be tudok menni nélküle is, csak ha te is jönni akarsz, először fel kell oldanom a varázslatot. Azt meg most nem tudom megcsinálni. Túl bonyolult, részegen nem bírnám egyhamar leszedni. Máshogy meg nem jutnál be, mert nem engedne a küszöbig se.

-         Akkor elviszlek magamhoz. Elférsz. Holnapra rendbe jössz, és majd akkor hazamész. Nem merlek egyedül hagyni.

-         Nyugi, nem vetem magam a Temzébe! – nevetett fel Sirius keserűen. – Pedig azt kellett volna. Sőt, nem is kellett volna ide átjönni. Elég lett volna Rióban kinyírnom magam. Akkor megtudták volna, mire mentek volna egyedül! Hát majd most megtudják. Én nem fogok elmenni hozzájuk, az fix! Az fix! Ezer dolgom van a minisztériumban. El tudom foglalni magam. Nem fognak hiányozni. Úgyis csak nyűg voltak a nyakamon. Nincs szükségem rájuk.

-         Épp azért győzködöd most magad, mert szükséged van rájuk – veregette meg barátságosan David Sirius vállát.

-         Nem, dehogy van – legyintett megvetően Sirius. - Mit gondolsz, mér’ költöztem fel Londonba? Mert megőrültem tőlük! Te egyébként hol laksz? – hunyorított a férfira Sirius ismételten az ital hatása alatt állva. A víz nem józanította ki eléggé, és túl sok időre.