-        Mikor lesz már vége az efféle vitáknak köztetek? – sóhajtott fel menet közben Wendy, alighogy felléptek a lépcsőre. – Én már teljesen megkergültem volna mellettetek. Bár, ha ez még tovább tart, megeshet még…

-        A Black-vér átka, kicsi Wendy – kuncogta Sirius, majd hosszú csókot nyomott a lány szájára. Csak aztán jutott eszébe, hogy nem is jófelé mennek. – Öh… figyelj, az én szobám lenn van, nem is itt. Idefönn csak anyáé, Jamie-é meg egy ideig Hope-é volt. Én túl lusta voltam lépcsőt mászni, szóval lenn rendeztem be magam.

-        Vagy inkább túl fáradt voltál lépcsőzni, nem? – javította ki Wendy kuncogva.

-        Annyit nem jártam haza, hogy fáradt legyek a lépcsőhöz. De Hope rémesen hangosan üvöltette a kedvenc zenéit a szünetekben, én meg szerettem csendben olvasni, ilyesmi. Meg nem is voltam annyi ideig ebben a házban, hogy szükségét lássam a felköltözésnek. Én… alighogy befejeztem a Roxfortot, kibéreltem azt a lakást, amiben most lakunk, és… nem jártam olyan sűrűn ide aludni. Főleg abban a 2-3 évben, amíg aurorképzős voltam, meg mikor kutattam Lestrange után.

-        Hogy kaptad el? Úgy hallottam, elég sikeresen tudta eltűntetni magát.

-        A párduc – suttogta fanyar mosollyal Sirius.

-        Mi? – értetlenkedett Wendy, mialatt Sirius bevezette őt a régi gyerekszobájába.

-        Annyi volt a dolgom, hogy kipuhatoltam, hol látták őt egyszer-egyszer feltűnni. Aztán odamentem, megszemléltem a terepet… és ha szagot fogtam, akkor tudtam, hogy az friss nyom, tehát még biztos ott rejtőzik, vagy visszatér arra a helyre előbb-utóbb. És mivel elég jó megérzéseim voltak… az egyik nagyon gyanús helyre odavezettem a társaimat. Több napig figyeltük, felbukkan-e. Igazam lett, el is jött egyszer… nem is sejtve, hogy mi várunk rá. Akkor párduccá változtam, így kitűnően éreztem a szagát, és akkor is megláttam, ha emberi szemmel nem vettem volna észre. Mivel az a nő csak embereket figyelt, mint üldözőket, velem nem foglalkozott. Csak akkor, mikor rávetettem magam, és… ha egy perccel is késik az utánam jövő aurorcsapat… csak hullaként kerül Azkabanba, és nem marad meg neki az a kegy, hogy élve rohadjon el ott! – fejezte be Sirius mérhetetlen megvetéssel a hangjában.

-        Képes lettél volna bosszúból… ölni, Sirius? – suttogta ijedten Wendy.

-        Most is megtenném, ha a kezem közé kerülne az a nő! – mormolta Sirius. – Megölte az apámat! A saját unokaöccsét!

-        Sirius, az a nő elhitte Voldemort minden hazugságát, hatalomvágyó volt, mint sokan mások… belebolondult a fekete mágiába! Szerintem az, ha megölted volna őt, ajándék lett volna számára. Most, hogy az Azkabanban tengődik, élve, nyomorúságban, bezárva… ez nagyobb büntetés.

-        Épp ezért nem haraptam át a torkát, hanem csak megkarmoltam, hogy örökre emlékezzen arra, kivel kezdett, és hogy magán viselje annak a nyomát, akinek életét ő ontotta ki – vallotta be Sirius vállat vonva, lehajtott fejjel. – Megöltem volna. De Sheph és én… tanulás alatt sokat beszélgettünk. Ő… ő volt sokáig az egyetlen, aki tudta, mit akarok, és miért. És próbált rávenni, hogy ne legyek olyanná, mint az a nő. És abban a percben, amikor… amikor párducként a fogaim már érintették a nő nyakát… ahogy már sokszor, megint eszembe jutott Sheph néhány gondolata. Ez pedig visszatartott. A végén már csak azért tartottam továbbra is Lestrange nyakánál a fogaim, hogy rémüljön teljesen halálra. Mikor odaértek hozzánk a fiúk, akkor elengedtem, amint tudtam, hogy nincs ereje meglógni sem a tőlem való félelmében. Aztán, mielőtt elvitték volna őt megbilincselve… visszaváltoztam. Amikor meglátott, azt hitte, apám kísértete vagyok… hisztérikusan remegni és sikoltozni kezdett… könyörgött, hogy ne kísértsem őt… én meg… nem tudom, mi ütött belém… talán Sheph sötét humora belémköltözött egy időre, de… felnevettem, és közöltem vele, hogy én annak a fia vagyok, akit ő ölt meg hidegvérrel a Halál Termében. Hogy én az unokaöccse fia vagyok. És már nem kell félnie tőlem, csak akkor, ha még egyszer szabadlábra kerül akár szökéssel, akár miniszteri kegyelemből. Mert akkor már nem fog élve kikerülni a kezeim közül. Legutóbb, alig három évre rá, azt hallottam, begolyózott a dutyiban – fejezte be Sirius vállat vonva, majd elmosolyodott, és ő is körülpillantott a régi szobában.

Mintha el sem telt volna az a sok év, amíg nem használta a helyet. Anyjáék itt is folyamatosan takarítottak, mint kiderült, és szinte semmit sem mozdítottak el. Sirius korábbi könyveit talán Jamie kipakolta az ágya alól, de ennél nagyobb változást Sirius nem látott. Ott volt a kép a szekrényen és a falon apjáról, amit az egyetlen közös nyarukon és karácsonyukon készítettek… néhány iskolai oklevele bekeretezve függött a falon, és a temérdek könyv mindenhol…

-        Mint egy könyvtár! – jegyezte meg nevetve Wendy, és puszit nyomott Sirius arcára.

-        Az is, Mézike! – biccentett rá kuncogva Sirius, és odahúzta a lányt az ágyához.

Ő lehuppant rá, a lányt maga elé állította, majd átölelve a derekát a hasához simította az arcát.

-        Még egy ilyen udvariatlan srácot! – korholta Wendy nevetve, és beletúrt Sirius hajába. – Te leülsz, engem meg hagysz állni?

-        Félek, hogy ha azt mondanám, gyere, ülj le, még rosszat gondolnál – kuncogta Sirius. – Úgyhogy inkább vállalom az udvariatlanságot.

-        És rosszra gondolsz, Sirius? – suttogta vidáman Wendy.

-        Én nem akarom, hogy itt… - suttogta elkomolyodva Sirius. – Én… várni szeretnék, azt gondoltam, te is.

-        Biztos jól gondoltad – kuncogta Wendy.

-        Ne szórakozz velem, Mézike, mert nagyon megbánod! – fenyegetőzött Sirius felemelve a lányról a fejét. – Nekem ne célozgass, ha csak tréfálkozni akarsz, mert könnyen komolyan vehetem, és akkor nem menekülsz!

-        Hé, alig néhány órája járunk, édesem, hogy gondolhatod, hogy máris feladnám azt a győzelmet, amit eddig arattam feletted? – tiltakozott vigyorogva Wendy.

-        Milyen győzelmet? – értetlenkedett homlokát ráncolva Sirius.

-        Kitúrtalak a saját ágyadból, és amíg én nem akarom, nem térhetsz vissza! – kuncogta Wendy.

Sirius ártatlan arcot vágott, a megfelelő visszavágáson töprengve. Majd megragadta erősen a lányt, lerántotta az ágyára, és fölébe magasodott, lefogva a karjait, hogy ne tudjon elmenekülni.

-        Ez is az én ágyam – közölte a lánnyal vigyorogva. – És ebből nem túrtál ki. Csak az otthoniból.

-        Kár, hogy nincsenek itt a macskáim! – játszott rémületet Wendy.

Ezúttal Sirius érezte, hogy valóban csak tetteti. Mosolyogva közelebb hajolt Wendyhez, majd megcsókolta a száján egyszer, kétszer, háromszor…

-        Azt hazudtad, várni akarsz! – lökte őt távolabb a sokadik hosszú csók után Wendy morcosan.

-        Nem hazudtam, várok is! – biccentett rá Sirius, és ismét megcsókolta Wendyt, nem törődve a gyenge tiltakozással. – Először is eszemben sincs az anyám közelében szerelmeskedni, másodszor nincs semmi romantika ebben a poros szobában, harmadszor rémesen fáradt, gyűrött és álmos vagyok, negyedszer az öcsém bármelyik pillanatban beronthatna merő szemtelenségből és mindenfajta kopogtatás nélkül, ötödször…

-        Még csak fél napja vagyunk együtt – próbált segíteni az ellenérvek keresésében Wendy halkan nevetve és vigyorogva.

-        Az nem számít, Mézike! – mondta gyorsan Sirius, és tovább töprengett. – Ötödször… Hope biztos… izé… bejönne valami szívügyi tanácsot kérni, vagy hogy téged divatmániássá tegyen, ha már két méteres körzeten belül vagy hozzá… hatodszor… Mi is legyen a hatodik?

-        Épp elég már az ellenérvekből, így is…

-        Szeretem hallani a saját hangom, nem tudtad? - nevetett fel Sirius, majd folytatta a látszólagos töprengést. – Hatodik érv a nyugtonmaradás mellett pedig az, hogy… anya… nem, anya nem tenne semmit… öhm… Jamie tutira bepofátlan…

Ezúttal Wendy volt a kezdeményezőbb, és belefojtotta a szót Siriusba, kicsit felemelkedve hozzá.

-        Én is álmos vagyok – suttogta aztán nagyokat pislogva, és végigsimított Sirius arcán.

-        Te okoztad a galibát, kicsi Wendy, viseld a következményeit! – mormolta Sirius halkan, mialatt ajkával becézni kezdte Wendy nyakát és állát.

-        Sirius… Sirius… azt… - tiltakozott kissé megrettenve Wendy, mire Sirius mutatóujját a lány szájára helyezte egy pillanatra.

-        Sss! Ne félj már! Egy kicsit kényelmesebben elhelyezkedünk… - ült fel Sirius az ágyon, és a lányt is elmozdította annyira, hogy rendesen rajta feküdjenek. -… és aludni fogunk. Én komolyan fáradt vagyok. Hajnal ötig ébren üldögéltem egy parkban. Csak fél hat felé szundítottam el az irodában, aztán te meg nyolckor felkeltettél. Te talán többet pihentél?

Wendy lassan megrázta a fejét. Sirius átkarolta a lány derekát, kényelmesen elhelyezkedett gyerekkori ágyán, aztán sóhajtva behunyta a szemét.

-        Csak alszunk egyet, este meg hazahoppanálunk, és megnézzük, mi van azóta Hookkal, Pánnal és Puppyval. Csak alszunk…

Néhány perc múlva csakugyan mindketten aludtak is.