Be nem tartott ígéret – El nem feledett terv

-        Harmadikban tavasszal elszöktem Rióból apához két hétre, és azt hazudtam apának, hogy tudsz róla, és hogy elengedtél – vallotta be Sirius elvörösödve. – Amikor rájött, hogy hazudtam neki, mérges lett, és meglendítette a kezét. De nem ütött meg, mert sikerült lecsillapodnia, és meglepte, amit mondtam neki.

-        Hé, mikor én voltam nála, nem zavarta, hogy ott vagyok! – szólalt meg Hope is.

-        Szép kis gyerekeim vannak! – jegyezte meg Sunny nevetve. – Csak úgy elszökdösnek a tudtom nélkül az iskolából tizenéves fejjel! Mégis, mikor óhajtottatok volna szólni nekem erről?

-        Apával megegyeztem, hogy nem szól neked, mert aggódtál volna még utólag is - felelte Sirius.

-        Én is ezt mondtam neki, ő pedig nem ellenkezett. Főleg nem az után, hogy Mrs. Weasleynek bebizonyítottuk, hogy apa nagyon jó és felelősségteljes apa, nem olyan hányaveti, mint Molly néni képzelte!

-        Szóval erről beszélt Molly, mikor tavasszal, feltételezem, a ti megjelenésetek utáni látogatásomkor megemlítette, hogy sajnálja, hogy apátokat előítélettel fogadta korábban, mert valóban képes megemberelni magát, és ha a dolgok jól alakulnak, könnyebb szívvel bízhatnák rá Harry gyámságát! – világosodott meg a boszorkány. – Emlegetett téged, kicsim, nekem meg fogalmam sem volt, honnan a csudából tud rólad. Apátok azt mondta, sokat ömlengett Mollynak a gyerekeiről, és onnan. Nagy bölcsen elhallgatta tehát, hogy mindkettőtöket ismerik a rendtagok testközelből!

-        Én párszor a gyűlésen is részt vettem – vallotta be Sirius. – Még apa sem akart beengedni, nemhogy Molly néni. De Dumbledore professzor nem ellenezte, mondván, hogy én úgysem Londonban élek, nem szivároghat ki miattam semmi titok.

-        Úgy utálom, hogy veled még akkor is kivételeztek! – panaszkodott Hope. – Engem a közelébe sem engedtek a tanácskozásoknak! Még azért is könyörögnöm kellett, hogy Remus bácsi falazzon nekünk, amikor kilógtunk apával egy rövid időre! Neked meg persze ezt sem kellett, ugye?

-        Hát… mikor apa velem akart kimenni, tulajdonképpen nem én kértem meg, hogy lógjunk el a házból – mormolta Sirius szomorúan. – Apa könyörgött nekem. Engem túlságosan foglalkoztattak a következmények. Hogy mi lesz, ha elkapják, vagy hogy miattunk rátalál az ellenség a főhadiszállásra. De ő mindenáron meg akart mutatni néhány olyan helyet, ahol anyával jártak gyerekkorukban. Úgyhogy végül belementem. Apa már amúgy is teljesen meg volt kergülve a bezártságtól. Minden nap többször elpanaszolta, hogy előző évben legalább szabad volt, akkor meg be volt zárva a rengeteg rossz emlék közé, és teljesen hasznavehetetlennek érezte magát. Pedig szerintem őrködni elmehetett volna néha, ha végig magán tartja a láthatatlanná tévő köpönyeget. Sétálni is kiengedhették volna láthatatlanul, ha már se emberként, se kutyaként nem mehetett ki. Talán ha nem zárják be oda, nem rohan annyira Harryhez a Halál termébe, és akkor nem…

-        Apád mindenképpen Harry segítségére sietett volna, akármilyen körülmények között kellett élnie korábban. Ha hamarabb történik az a csel, még az előző évben például, és apád tudomást szerzett volna róla, akkor is utána megy – jelentette ki Sunny halkan. – Felelősnek érezte magát a legjobb barátja fiáért. És mindvégig magát okolta Jamesék haláláért, bármennyien is győzködtük, hogy nem ő a hibás. És nem azért halt meg akkor, mert előtte be volt zárva, és túl vakmerően vetette bele magát a harcba. Hanem mert így volt megírva. Neki mindig nehéz volt az élet. Legalább halálakor érezhette, hogy olyan dologért harcol, amiért érdemes.

-        De megszegte az ígéretét! – sziszegte Sirius könnybe lábadó szemmel, és ránézett anyjára. – Megígértettem vele, hogy nem esik baja azért, mert tenni akar valami hasznosat, és gondolkodás nélkül veti bele magát valamibe! De nem tartotta meg! Mert amint hírét vette, hogy Harryvel baj van, elrohant a minisztériumba! Pedig arra utasították a rendtagok is, hogy maradjon a helyén, és ki ne lépjen a házból! Azt kellett volna tennie, és akkor még mindig életben lehetne!

-        A szívét követte, kicsim. Ő mindig ezt tette – suttogta Sunny szomorúan. - Engem elküldött maga mellől Jamesék halála előtt, hogy rájuk koncentrálhasson. Én maradni akartam, de rámparancsolt, hogy azonnal tűnjek el a közeléből, ha nem akarom, hogy elárulja a barátait. Majd beleszakadt a szíve, hogy megint elhagyom őt, de így akarta. Mert ő olyan barát volt, aki meghal a barátjáért. Vagy a barátja fiáért. Ha akkoriban nem siet Harryhez, talán később teszi meg, egy másik támadáskor. De akkor leköpte volna magát, hogy nem vigyázott eléggé a barátja fiára, arra az emberre, aki mindannyiunkat megmenthetett. Nézd, ő nem volt tökéletes ember, követett el nagy hibákat életében, aminek nem csak ő látta kárát, de abban a pillanatban azt látta helyesnek, ha nem marad veszteg. Nem tarthatta be az ígéretét, mert… mert túl sokat kértél tőle. 

-        Akkor minek ígérte meg, a fenébe is?! – hördült fel Sirius kétségbeesetten. - Valamennyire nyugodt voltam, mert te azt mondtad, mindig megtartja, amit megígér! Erre alig egy hónappal később arra ébredtem, hogy megölték az apámat! Fogalmad sincs, mit éreztem! Alig kaptam levegőt, és az egyik pillanatban a dühtől akartam ordítani, a másikban meg a fájdalomtól! Hazalógtam tanév vége előtt, hogy megelőzzem a levelet, amit biztos valaki megír, hogy ne egyedül tudd meg azt, hogy halott! De elkéstem. Legalább ott akartam lenni, hogy ne egyedül olvasd el, és hogy Hope is jelen legyen! Hogy ne omolj össze! De te akkorra már tudtad! Eljátszottad nekem, hogy nincs semmi baj, csak a fáradtságtól sírsz! Aztán meg megláttam a levelet, amit épp írni akartál apának arról, hogy terhes vagy! Ha rajtad áll, én se tudtam volna meg évekig, hogy meghalt, ugye? Jamie-ről is csak napokkal később szóltál! Ha én nem hozom szóba, eszedbe se jutott volna megmondani az igazat! Pedig nekem és Hope-nak is jogunk lett volna azonnal tudni, mi van az apánkkal, nemcsak neked!

-        Össze voltam zavarodva, fogalmam sem volt, mit kellene tennem, erre beállítottál, hogy „Helló, mami, hamarabb hazajöhettem!” Éppcsak túlvoltam a sokkon, képtelen voltam gondolkodni! – védekezett az asszony.

-        Ez nem mentség, mama – suttogta Sirius keserűen. – Nem vettél emberszámba se engem, se Hope-ot. Folyton kis óvodásoknak néztél mindkettőnket, akiknek semmiről nem szabad tudniuk, pedig én már réges-rég nem voltam gyerek. Neked csak az számított éveken keresztül, hogy veled mi van, hogy te mit akarsz, az cseppet sem foglalkoztatott, én vagy Hope mit akarunk, mire van szükségünk! Fogalmad sem volt arról, Hope mit nevezett sokáig a rejtekhelyének, és még most sincs, se arról, hogy apa érkezésekor miért mondtam azt, hogy álmos vagyok! Apa alig néhány órája látott minket először, de ő tudta, miért tettem, te meg, aki születésem óta velem voltál, elhitted, hogy kora délután aludni akarok! Folyton győzködtél, hogy ne segítsek neked, pedig ha nem tettem volna, most biztos nem tartanánk itt, és még most sem lennél túl a halálán. Folyton hozzá hasonlítgatsz, pedig én egyáltalán nem apára hasonlítok! Hope olyan, mint apa, még Jamie is jobban üt rá, mint én! De te nem látsz a szemedtől, mert csak azt nézed, hogy a külsőm olyan, mint az övé!

-        Ez nem igaz, épp elég jól tudom, hogy nem vagy olyan, mint apád, és… - tiltakozott a boszorkány, de Sirius közbevágott.

-        Ó, valóban? Akkor miért hasonlítgatsz folyton hozzá?

-        Nem csak téged szoktalak, a többieket is, kisfiam – sóhajtott hatalmasat Sunny, és elindult felfelé a lépcsőn, mert megelégelte fia dührohamát.

-        Érdekes, hogy még sosem hallottam olyan mondatot a szádból, mama, hogy: „Hope, te még bolondabb vagy, mint apád!”, vagy „James, te még apádnál is nagyobb butaságokat beszélsz!” – szólt anyja után Sirius gúnyosan.

-        Sirius, elég! – próbálta megnyugtatni Siriust Hope. – Hagyd ezt abba most, jó? Anya sem fordíthatja vissza az időt, és ő sem tökéletes. Senki sem az. Nézd el neki, hogy mit tett korábban. Már nem változtathatunk rajta.

-        Ó, csakhogy most is ugyanolyan önző, mint korábban! – sziszegte húga arcába Sirius. – Egyedül a hülye terve érdekli, arra nem gondol egyáltalán, hogy mit okoz majd vele! Tudom, hogy te is hallottad akkor éjjel, mit mondott. Eltelt kis híján húsz év, de még mindig meg akarja tenni!

-        Sirius, a saját életével ő rendelkezik, nem te – suttogta szomorúan Hope. – Ő dönti el, mit tesz. Márpedig meg fogja tenni, és erre fel kell készülnöd, mert téged ráz majd meg leginkább. Egyszer, nem is olyan rég, volt rá esély, hogy talán megváltoztatja a döntését, de inkább elfutott, és a múltba menekült. Ő már nem tud megváltozni. Bocsáss meg neki. Szereti apát a mai napig, és nem tud nélküle élni. Ha már nem lesz ürügy arra, hogy tovább kell élnie valakiért vagy valamiért, meg fogja tenni.

-        Ha már eddig tudott várni, megvárhatná azt is, hogy a sors ölje meg, ne a saját keze! – ironizált Sirius dühösen.

-        Sirius… ne csináld ezt, kérlek! Miért nem vagy képes beletörődni abba, hogy anya ezt akarja? Hiányzik neki apa, és odaát szeretne lenni vele. Te is tudod, mennyire szerették egymást. Lehet, hogy ha anya halt volna meg, és apa lenne most velünk, ő is ugyanezt akarná tenni.

-        Csakhogy apa gondolna ránk is, nem csak és kizárólag magára! – suttogta Sirius remegő hangon. - Mert ő tudná, hogy mibe került túllépni a másik szülőnk halálán, és nem akarná, hogy megint át kelljen élnünk idő előtt! Legalább gondolhatna anya Jamie-re! Épphogy felnőtt, és máris a temetőbe kellene járnia, ha látni akarná az anyját?!

-        Honnan tudod, mikor fogja megtenni? – suttogta Hope. – Lehet, hogy vár akár tíz évet is. Nem fogjuk tudni előre, mikor határozza el magát. És talán nem teszi meg. Nem láthatsz bele a fejébe!

-        A fejébe nem, de érzem, mikor gondol rá! – sziszegte könnybe lábadó szemmel Sirius. – Úgy szúr belém állandóan, hogy néha fel akarok kiáltani, mert nem bírom elviselni a kínt, amit sugároz! Minden egyes pillanatban érzem az érzéseit! Fogalmad sem lehet róla, milyen érzés! Apa halála után… én… néha féltem eljönni hozzá, mert össze kellett szorítanom a szám, hogy ne üvöltsek fel fájdalmamban! Nem volt elég, hogy a saját érzéseimet le kellett gyűrnöm, ha itt voltam, az övét is el kellett viselnem! De én eljöttem hozzá, mert tudtam, hogy ha egyedül van, megállás nélkül csak bőg! És ez után te még képes voltál azt kérdezni, miért volt szükségem arra, hogy te ne szenvedj? Nem lett volna nyugtom se itt, se a suliban, ha te is megtudod!

-        Viszont ha én is tudom, nem lett volna muszáj eljönnöd hozzá, mert megtettem volna én – jegyezte meg Hope könnyezve. – Ha megtenné, amit már olyan régóta tervez… kérlek, Sirius… könyörgöm neked, hogy ne játszd meg azt, hogy nem ráz meg, jó? Mert úgy csak neked lesz nehezebb. Ne tedd azt, amit apa halálakor, jó? Ne rejtsd el előlünk, ha fáj.

-        Nem fogom hagyni, hogy megtegye, tehát nem kell ilyesmit kérned! – vágta el a beszélgetés fonalát Sirius, és kiment a konyhába Wendy és James után.