Azok a szép roxforti idők…

-        Hogyan lett volna sok szabadideje, ha egyszer hazajárt ide, rengeteget tanult, és ki tudja, mit meg nem tett még? – kérdezte meg Wendy összezavarodva. – Hiszen levegőt venni is alig lehetett ideje, nemhogy szórakozni vagy olvasni!

-        Sirius világ életében könyvmoly volt, lányom – szólalt meg Sunny halványan mosolyogva. – Három évesen eltűnt a házban, és órákig nem találtam rá. Aztán a nagymamám lelt rá a könyvtárszobában, amint egy könyvkupac közepén üldögélt, és lapozgatott egyik-másik könyvben. Bár nem tudott még olvasni, és a képekből sem érthetett sokat, a könyvtárszoba vált a törzshelyévé. Már attól is felvidult, ha egy könyvet átlapozhatott. Neki ez volt a játék, nem az építőkocka vagy ehhez hasonlók. Nagyobb korában pedig folyton olvasott, ha épp nem Hope-pal veszekedett.

-        Tudom, hogy szeret olvasni, de amikor ön épp Jamesszel volt várandós, Sirius segített itthon is, miközben a Roxfortban is teljesítenie kellett. És biztosan fel is kellett zárkóznia a többiekhez, hiszen másik iskolában tanult addig… Ezek mellett természetes, ha nem maradt szabadideje. Akkor Hope miről beszélt?

-        De hát Sirius csak akkor járt haza, mikor már Jamie… - kezdte értetlenkedve Hope, majd nem folytatta tovább. – Mit titkoltatok már megint el ti ketten?! – kezdett kiabálni rövid hallgatás után, Sunny és Sirius között jártatva pillantását. – Sirius már az első félévben is hazajött? Miért nem szóltatok? Mindig azt gondoltam, azért nem látom a suliban, mert a szobájában van, erre itt volt veled?! Ez nem igazság! Én is segíthettem volna, és akkor neki is maradt volna ideje pihenni legalább! Folyton kizártok mindenből! Miért csak az ő segítsége jó neked, anya? – lépett oda az elsápadó Sunny elé vádló tekintettel bámulva anyjára. - Ha szülés előtt is hazajött délutánonként, még szép, hogy teljesen ki volt készülve, és folyton elaludt az órákon! Egyszer a karomba ájult a fáradtságtól szeptember végén, és fogalmam sem volt, mitől lett beteg! - folytatta továbbra is dühösen, de remegő hangon, zaklatottan hadonászva. - Nem értettem, miért fáradt, ha egyszer csak tanult vagy olvasott előző este! Azt hittem, komolyabb baja van, és előbb-utóbb kiderül, hogy van valami rejtett betegsége, és ezért ájuldozik! Rémesen aggódtam miatta! Teljesen tönkretetted a gyerekkorát, mama, és még arra sem gondoltál, hogy mikor fog pihenni?! Te nem is szereted az igazi Siriust egy fikarcnyit se, csak apa mását, vagy egy legyőzhetetlen gépet látsz benne! Soha nem gondolsz arra, min kellett már addig is keresztülmennie?! Folyton sírni látott, amit nem bír elviselni, akkoriban apát is biztos gyászolta, és megtiltottad neki, hogy elmondja nekem, mi a helyzet, és emellett még folyton segített is neked szülés előtt?! Nekem miért nem volt szabad tudnom évekig, hogy apa már nem él, és miért nem segíthettem Siriusnak abban, hogy rád vigyázzon? Annyira hülye vagyok, hogy ennyit sem tudok megtenni szerinted?

-        Á, na végre! – nyögte ki James fellélegezve, mialatt Wendy sápadtan és láthatóan ijedten pislogott a Black család tagjaira, Sunny pedig behunyta egy pillanatra a szemét a vádaskodás végeztével.

-        Sirius! – szólalt meg végül halkan, de nem is volt rá szükség.

Sirius közben leeresztette Jamest a földre, és zaklatott húgához lépett. Elhúzta a szoba távolabbi sarkába, hogy a többiek ne legyenek fültanúi a beszélgetésüknek. Megértette ikertestvére utólagos neheztelését és aggodalmát, de nem hagyhatta, hogy Hope anyjukat hibáztassa az akkoriakért, ha egyszer Sirius maga vállalta el önként a pluszfeladatokat, hogy megelőzze anyja teljes összeroppanását.

-        Hope, ne anyát hibáztasd – kezdett beszélni komolyan és halkan, úgy, hogy csak Hope hallja. – Én akartam, hogy mellette legyek, mert nem akartam, hogy valami baja essen. Hogy miért, az maradjon az én dolgom. És azért nem mondtuk el neked már akkor, hogy apa halott, mert kellett valaki a családba, aki vidám, és… épp eleget kínlódtunk mi ketten, ha te is beállsz a sorba, azt én már nem bírtam volna ki. Ha láttam, hogy vidám vagy, az megnyugtatott, hogy legalább neked jó, és nem sírsz – mosolygott rá szomorúan Hope-ra, és röviden megsimogatta az arcát. - Ha itthon voltál, anya próbált nem sírni, de nem bírta ki sokszor. Te nem vetted észre, de… nekem jelen se kellett lennem, hogy tudjam, ha szenved. És az első félévben jobb volt, hogy te nem sűrűn jelentél meg itthon, mert anyának idő kellett ahhoz, hogy valamelyest túllépjen a gyászán. És ha te is szenvedsz akkoriban, én összeomlok, mert éreztem a saját fájdalmam és anyáét… a tiéddel együtt már túl sok lett volna – vallotta be Sirius megbicsakló hangon. - Később már anya nem akarta, hogy elmondjuk egy ideig, mert jó volt látni, hogy tudsz nevetni, és vidám vagy… Ha rajta múlik, nekem sem szólt volna egy ideig apáról, de én… néhány órával apa halála után már tudtam, hogy nem él. Anya is csak két nappal később kapott levelet Remus bácsitól. Épp akkor értem haza, amikor olvasta. Akkor nem maradt időm szólni neked, utána meg már nem lehetett, mert anya másként döntött. Én pedig nem bírtam ellenkezni, mert… nem akartam, hogy a te szemedben is csak a gyászt és fájdalmat kelljen látnom. Épp elég volt anya, meg én magam. Te és a jókedved tartott talpon sokáig – fejezte be Sirius remegő hangon.

-        De teljesen tönkretetted saját magad, mert mindent egyedül vállaltál! – suttogta Hope könnyezve. – Segíthettem volna neked! Hiszen alig pihentél! Én meg néha azt sem tudtam, mit kellene csinálnom, mert unatkoztam! – nevetett fel röviden és erőltetetten, miközben szemeiből peregtek a könnyek. - Ez nem igazságos. Te korábban is rengeteget vettél magadra, míg én szinte semmit. Még… még főzni is te főztél, ha anya nem volt otthon, vagy ha fáradt volt hozzá! Pedig mondhattad volna, hogy csináljam meg én. De te mindig mindent egyedül akarsz csinálni, még akkor is, ha nem marad erőd utána! Apa és anya nászútját is egymagad hoztad össze, nem is gondoltál arra, hogy a közreműködésemmel nem kellene minden nap estig szaladgálnod Rióban! És még talán ez volt a legkisebb dolog, amit szokás szerint egyedül tettél! Miért teszed tönkre önként az életed, amikor itt vagyok én is, hogy segítsek? Ikrek vagyunk, te féleszű, ugyanannyi idős vagyok, mint te, bírok annyit, mint te, miért van neked az a mániád, hogy csak egyedül oldhatsz meg mindent?!

Hope beszéd közben megbökte Sirius mellkasát felháborodásában, aztán viszont sírva, de dühös hangnemben beszélt tovább.

-        Wendy előtt már majdnem olyan voltál, mint egy gép, ami mindig pontosan eljön a megbeszélt vacsorákra, mindig megold mindent, mindig keményen dolgozik, néha felszed egy-két nőt, de semmi több! Nincs egy barátod sem, nem jársz el sehová, csak dolgozol, és megoldod a hülye családod gondjait! - fakadt ki hevesen. - Tönkreteszed magad, fogd már fel! Most, hogy itt van Wendy, menjetek el ide-oda, és szerezz haverokat, és legyél végre egy kicsit boldog, a fenébe is! Ha már gyerekként nem volt időd rá, legalább most szórakozz kicsit! Bűntudatom van, meg talán Jamie-nek is, hogy mi vígan éldegélünk, te meg csak harcolsz mindennel és mindenkivel! Élj már végre, Sirius! Nem te vagy apa, hogy gyámkodj felettünk! – csóválta meg szomorúan a fejét Hope. - Ha élne, biztos megtenné, és nem kellene neked csinálni, de nem él. De ettől neked nem muszáj átvenned a helyét! Olyan, mintha hét éves korodtól lenne két, aztán három gyereked! Mert ebben az átkozott családban több mint tíz éve te vagy a felnőtt, nem anya! De Jamie már majdnem nagyfiú, anya valamennyire rendben van, nekem pedig régóta nem kell útmutatást adnod, ha meg kell, majd megkérdezlek… Add át végre a stafétabotot, és ne is törődj velünk, csak magaddal! Nem akarom, hogy teljesen kikészítsd magad, amikor nem is éltél eddig!

-        Van pár tévedésed, hugi – mosolyodott el Sirius halványan, és megsimogatta húga arcát. – Van barátom, mégha csak egy is, és vele épp eleget szórakoztam korábban. És nem hagyhatom egyedül anyát, mert olyan dolgok jutnak eszébe, amit nem akarok, hogy eszébe jussanak. Jamie-t meg ti nem tudjátok megnevelni, olyannyira elszemtelenedett mostanra. Azon meg már kár vitatkozni, hogy te nem sok dolgot vállaltál korábban, én meg milyen sokat. Elmúlt, vége van, ennyi. Bocs, hogy nem szóltam neked, mikor én anya mellett voltam az utolsó hónapokban is, sőt, ha már itt tartunk, bevallom, hogy majdnem minden éjjel én pesztráltam Jamie-t… de jobb ötletnek tűnt, ha te normálisan élsz, én meg maradok az igásló, ahogy addig. Egyébként meg rémesen főzöl, azért csináltam meg mindig én a kaját 8 éves korunktól – tette hozzá bosszantásképp.

-        Javíthatatlan bunkó vagy! – legyintette tarkón Hope Siriust, és elmosolyodott. – És akkor is igaz, amit mondtam! Anya nem szeret téged eléggé, mert különben nem hagyná, amit művelsz! - halkította le kicsit a hangját, és röviden megölelte Siriust.

-        Eddig mindig azt mondtad, belém van bolondulva, most meg már nem is szeret… - viccelődött Sirius suttogva és vigyorogva. – Nem döntenéd el végre, hugi?

-        Anya istenít téged, pedig azt sem tudja, ki vagy valójában, mert rózsaszín szemüvegen át lát téged – suttogta Hope komoly arccal. – Csak apát látja meg benned, a saját tulajdonságait nem, pedig benned anyából több van, mint bennem vagy az öcsiben. Te is ugyanolyan makacs és önző tudsz lenni, mint ő. Mindketten folyton hátrafelé néztek, sosem előre. Na jó, te a jövőbe is nézel, de… nem elégszer, Sirius – folytatta kicsit fejcsóválva, és dorgálóan. – Szóval anya az általa felépített fiú-képet imádja, míg téged, azt, aki vagy valójában, nem szeret eléggé. Mert ha szeretne, évente huszonnégyszer mosná meg a fejed a hülyeségeid miatt! – váltott tréfálkozásra, és belecsípett Sirius arcába, amitől Sirius felszisszent.

-        Hülye liba! – mordult fel Sirius. – Nem értem, hogy lehetsz az ikertesóm! Mit piszkálsz folyton mindennel?

-        Én ismerlek legrégebb óta, tesó, szóval jogom van kritizálni az ökörségeidet - csipkelődött Hope vigyorogva, majd ismét megölelte kicsit Siriust. – Azért piszkállak, mert szeretlek, te tudatlan könyvmoly, és aggódom, hogy hamar kinyiffansz, ha így folytatod!

-        Ha az is az ikerséghez tartozik, hogy nemcsak együtt születünk, hanem hogy egyszerre kerülünk koporsóba, talán megértem az aggodalmad – viccelődött Sirius. – De mivel ez nincs így, ne próbálj kioktatni engem, mert nemcsak én vagyok az idősebb, de okosabb is vagyok. Nem is kicsit! – villantott bájvigyort húgára, majd jó erősen és kegyetlenül viszonozta a korábbi arccsípést.

-        Én nem csíptem ilyen erősen! – kapta az arcához a kezét Hope felháborodva és nyöszörögve, majd tarkón legyintette a kuncogó Siriust. – Hülye bunkó vagy, hülye bunkó vagy, hülye bunkó vagy, Dam! – sziszegte feljajdulva és továbbra is arcát tapogatva.

-        Hé, ne hívj a másik keresztnevemen! – tiltakozott Sirius duzzogva. – A riói csajok szerint izgalmas név a Damian, de nekem már így is kilométeres az aláírásom! Nem akarom, hogy mindenki megtudja, hogy ez a második keresztnevem, vili?

-        A barátnőim szerint, akárhány éves korunkban is ismertek meg téged, szexi a Damian név – nevetett fel Hope vigyorogva. – Én a helyedben nem titkolnám el, sőt, emiatt talán már a bemutatkozás pillanatában minden nőci a lábaidnál heverne a gyönyörtől!

-        Ha valaki szerez egy évekre visszaforgatható időnyerőt, csak akkor lenne erre szükségem – nevetett fel Sirius is. – Nekem már csak egy nő kell, nem több. Amúgy a Damian nélkül is döglöttek és döglenek utánam, hugi – villantott öntelt vigyort Hope-ra befejezésképp.

-        Na, James, kinyögöd végre, hogy bocs, vagy Sirius újra fellógathat? – fordult öccsük felé végül Hope kuncogva, és nagyot taszítva Siriuson.

-        Jól van na, bocs, hogy nem tetszik az ajándékod, de eltévesztetted a címzettet szerintem. Könyveket Sirius szokott kapni, nem én – mondta James fintorgó arccal.

-        Ha néha volt is rossz ajándék-ötlete a huginak, én méltányolom, hogy nem csak szerintem kellene megtanulnod viselkedni, kölyök! – vetette oda a fiúnak Sirius, visszamenve Wendyhez. – Szóltam már neked épp elégszer, hogy fogd vissza magad, mert megbánod! Jövő héten eljövök, és kikérdezem ától zéig azt a könyvet. Ha nem tudsz belőle valamit a kérdéseimre, megetetem veled, hogy legalább elmondhasd majd, van benned kultúráltság!

-        Elég már! – szisszent fel Sunny bosszúsan. – Ha te itt vagy, biztos veszekszel vagy Hope-pal, vagy az öcséddel! Elegem van belőletek! A karácsony tudtommal a béke ünnepe, nem a háborúé!

-        Ez azért történik, mama, mert csak én vagyok tökéletes, ezek meg javításra szorulnak! – ellenkezett Sirius vigyorogva.

-        Te beképzelt barom! – rángatta meg Sirius haját Wendy nevetve.

-        Nyugi, Mrs. Black, belőletek egy is elég – morogta Sirius gúnyolódva, aztán elmosolyodott, és hosszú csókot nyomott a lány szájára.

-        Most melyik Mrs. Blackre célzol, bátyus? – kuncogta Hope.

-        Ha a feleségem olyan lesz, mint a tulajdon anyám, akkor inkább agglegény maradok – felelte Sirius színpadiasan felsóhajtva. – Most azt próbáltam érzékeltetni, hogy Wendy túlságosan átvette anya szokásait. Tehát a Mrs. Black az anya.

-        Ha már engem emlegetsz, kicsim, akkor tessék, ez a tiéd – lépett oda Siriushoz anyja egy csomaggal a kezében, mialatt Wendy Jamest követve kiment egy percre.

-        Mi ez, anya? – vette át a nőtől a vékony csomagot Sirius meglepődve.

-        Az idei karácsonyi ajándékod, kicsim. Nagyon tanulságos olvasmány lesz.

-        Egy könyv? Remélem, nem valami rém unalmas tankönyv… - mormolta Sirius, miközben kibontotta a csomagolópapírból. „Peter és Wendy” – olvasta el a címét. – Mi szükségem van nekem erre, anya? – pillantott fel összezavarodva anyjára, aki sejtelmesen mosolygott.

-        Hook kapitány, Pán Péter és Wendy – suttogta Sunny titokzatos mosollyal. – Talán sok mindent megértesz majd, miután végigolvastad. Egy mesékben élő kislány, aki már kicsit inkább nagylány, egy soha felnőni nem akaró fiú, és egy gonosz kalóz, aki valójában csak magányos és megkeseredett… Péter és Wendy elrepülnek Sohaországba az Elveszett Fiúkhoz, felnőttet játszanak és harcolnak a kalózokkal. Csakhogy a lány számára a soha túlontúl hosszú idő. Bármennyire is szereti Pétert, hazavágyik a szüleihez… ám soha nem felejti el Pétert, még felnőttként sem. Ó, és soha ne mondd ki azt, hogy nem hiszel azokban a kis szárnyas lényecskékben, akik majd szerepelni fognak a könyvben! – szólt még vissza az asszony figyelmeztetően.

-        Miért ne mondhatnám? – értetlenkedett Sirius összezavarodva, és a zsebébe csúsztatta a könyvet.

-        Mert ha bárki is kimondja ezt, egy tündér meghal – felelte anyja apró mosollyal, mire Sirius önkéntelenül felnevetett.

-        Rendben, el fogom olvasni, és igyekszem nem kimondani, hogy a tudjukmik nem is léteznek!

Sirius odasétált Wendyhez, aki már visszatért a nappaliba, és épp egy csomagot bontogatott. Egy ruha volt benne.

-        Mrs. Black, ez gyönyörű, és nagyon köszönöm! – fordult mosolyogva Sunny felé a lány, miután kibontotta az ajándékát.

-        Ha még egyszer Mrs. Blacknek hívsz, kislányom, akkor nagyon megharagszom - vetette ellen Sunny. – Mondtam már, hogy nyugodtan hívj Sunnynak. Ha valaki Mrs. Blacknek hív, folyton az anyósom jut eszembe – borzongott meg. – Tönkretette a férjem gyerekkorát a kegyetlen nevelési módszereivel, és tudtommal én nem voltam annyira rossz anya, mint ő.

-        Ó, bocsásson meg, Mrs… akarom mondani, Sunny – szólt Wendy kicsit elpirulva.

-        Haladást értünk el, de nyugodtan tegezz, és ne magázz – folytatta Sunny elmosolyodva.

-        Anya, nem hagynád békén a barátnőmet végre? – kuncogta Sirius, miközben magához húzta Wendyt a derekánál fogva, és átölelte. – Engem sem akart tegezni eleinte. Amíg nem lett a titkárnőm, folyton uramozott. „Igen, uram!”, „Nem, uram!”, „Nagyon sietnem kell, uram!” – ismételte meg Wendy néhány mondatát Sirius. – Teljesen az idegeimre ment! Ezerszer elismételtem neki, hogy ne merjen uramozni, de csakazértis megtette.

-        Hé, ha egyszer folyton ott mászkált valaki mellettünk, mégis, hogy nézett volna ki, hogy letegezem a minisztérium első emberét? – ellenkezett Wendy vigyorogva.

-        Miért, az szerinted hogy néz ki folyton, hogy olyanok tegeznek le, akikről azt sem tudom, mi a keresztnevük, vagy hogy Denise már az első pillanatban „Sirius édes”-nek mert hívni? – vágott vissza Sirius.

-        Ez biztos a nyavalyás Marlow-génje miatt van, drágám.

-        Ó, akkor nálad is az dominált korábban, igaz? – komolyodott el kicsit Sirius. – A mamád biztosan egy szeretetreméltó nő volt, és az apád miatt vagy néha rémesen ostoba.

-        Ne hozd őt szóba, különben elmegyek innen! – mordult fel Wendy. – Csak ő segített abban, hogy megszülessek, más közöm nincs Emerald Marlowhoz! Gyűlölöm őt!

-        Neked a miniszter az apád? – hűlt el James.

-        Na és, mi van akkor? – fordult fintorogva Wendy a fiú felé. – Igen, ő az apám.

-        Sirius, te mindig véletlenül beletrafálsz az ilyenekbe, vagy szántszándékkal kezdted Wendyt fűzni, mert tudtad, hogy ki az apja?

Sirius gyilkos pillantást vetett öccsére.

-        Nem vagyok olyan mocsok, mint te, kölyök! – sziszegte oda testvérének. – Szeretem ezt a lányt, és nem érdekel fikarcnyit sem, hogy kinek a lánya! És különben is, ha nem tudnád, Emerald Marlowt a hátam közepére kívánom!

-        Jól van na, én csak érdeklődtem, hogy…

-        Már az is megalázó, hogy egyáltalán feltételezed rólam, hogy ilyesmi miatt érdeklődöm Wendy iránt! Különben meg hamarabb lettem szerelmes belé, mint gondolnád, és csak alig egy hónapja tudom, mi köze a miniszterhez!

-        Ó, azok a szép roxforti idők, igaz, bátyus? – lépett oda hozzájuk Hope nagyot sóhajtva.

-        Pontosan, hugi! – bólintott rá Sirius elmosolyodva, és magához húzta Wendyt ismét, majd puszit nyomott az arcára.

James és Wendy csak értetlenül bámultak az ikerpárra, nem értve, miről beszélnek.

-        A Roxfortról jut eszembe, hogy pontosan mikor óhajtasz átmenni, hogy ellenőrizd az előkészületeket? – vetette közbe Wendy.

-        Ha nagyon unod itt magad, felőlem most is benézhetünk, kicsi Wendy – vigyorodott el Sirius. – McGalagony professzor biztos benn van ilyenkor is. Jó lenne összefutni az öreglánnyal!

-        McGalagony professzorral? – fintorgott James, Hope és Wendy együtt. – Miért épp őt akarod látni? Rém utálatos boszorkány!

-        Szerintetek talán az, mert nem ismeritek – nevetett fel Sirius. – Nekem viszont a második anyám volt roxfortos koromban!

-        Meg vagy te húzatva, Sirius? – hördült fel Hope. – Az a nő?! Engem előbb varázsolt volna gilisztává, minthogy egy jó szót szóljon hozzám!

-        Az te vagy, hugi – vont vállat Sirius. – Velem viszont nagyon kedves volt. Néhányszor nála aludtam.

-        Hogy micsoda?! – háborodott fel Hope és James szörnyülködve. – Ez nekem már sok! – folytatta Hope. – Te nem vagy épeszű, Sirius Black! Azzal a vén nyanyával képes voltál…

-        Úhú, azt hiszem, ti félreértettétek, amit mondtam! – kuncogta Sirius. – Nem a fiúja voltam, hanem csak megengedte, hogy a szobájában aludjak az óráján való részvétel helyett, mikor látta rajtam, hogy nagyon fáradt vagyok. Ha vele volt az első órám, nem is kellett bemennem a terembe, ha nem akartam. Egyszer az egyik délutáni órát végigaludtam a szobájában, ő meg úgy keltett fel, hogy kaját hozott nekem, mert tudta, hogy nem ettem előző nap óta. A tananyagot meg délutánonként néhány óra alatt átbeszéltük. Nagyon büszke volt rám, mert hamar megértettem mindent, és a többiekkel ellentétben egykettőre át tudtam változtatni mindent. Még az animágiából is jórészt ő készített fel hatodiktól. Eleinte ellenezte, mert csak hetediktől lett volna szabad megmutatnia a fortélyát, de sikerült rávennem. Így aztán hetedik félévkor én már a minisztériumban vizsgáztam belőle. Mikor megkérdezték odabent, ki volt a tanárom, elmondtam nekik. Mindannyian totál odavoltak, hogy milyen nagyszerű tanárnő, hogy olyan gyorsan képes voltam megtanulni az animágiát. Minerva meg csak jót nevetett, mikor elmeséltem neki, hogyan fogadták a minisztériumban a művét. Azt persze bölcsen elhallgattuk mindketten, hogy tilosban tanított fél évig, meg hogy az elméletét én már korábban is tudtam, mert apa megtanította.

-        Ha McGalagony professzort sikerült elvarázsolnod sárkányból édes kismacskává, Piton professzorral miért nem ment? – érdeklődött Wendy.