Egy újabb meglepetés

Aztán olyan váratlanul, hogy Sirius nem volt képes megállítani, megfordult, és elviharzott a terasz lépcsője felé. Ruhájának szoknyarésze a bokája körül lebegett, kibomlott haja szálldosott a légfuvallattól, amit a rohanásával keltett.

-        Wendy, sajnálom… ne haragudj, én… beszéljük meg, kérlek! – kiáltotta utána Sirius kétségbeesetten, és ő is lesietett a lépcsőn.

A lány azonban eltűnt a sötétben akkorra. Nem látta, merre indulhatott.

-        Wendy… - nyögte Sirius elkeseredetten, és csak bámult bele a fekete éjszakába.

Sehol nem látott mozgást, ami után elindulhatott volna. Wendy Richardsot elrejtette a sötétség.

Sirius maga elé bámulva visszalépkedett a lépcsőig, és lerogyott az egyik alsó fokra. Kezébe temette az arcát és beletúrt a hajába.

-        Béna Black – mormolta ironikusan.

’Mit csinálhattam rosszul? Nem voltam erőszakos, adtam neki időt a tiltakozásra… Tessék, ő így tiltakozott… Meg se kellett volna szólalnom! Akkor nem rohant volna el… Ha ezt egyszer elmesélem Shephnek, bele fog halni a röhögésbe… Ez vagy te. Egy pancser. Már egy csók is meghaladja a képességeidet. Ha hazamegyek, vajon mit kellene mondanom? Bár amíg én itt rostokolok, addig akár el is szökhet minden holmijával együtt a lakásomból… Akkor adok neki még több időt. Tűnjön el onnan is, ha akar! Én meg majd elmegyek bulizni, és vígan elleszek nélküle…’ – gondolta Sirius belemarkolva a hajába.

Hirtelen mozdulattal felállt a lépcsőről, és elindult befelé a házba. Alig ért fel a lépcsőn, amikor megjelent Denise Marlow.

-        Hová tűnt a Lótifuti? Hazament bemelegíteni az ágyad? – kérdezte a lány gúnyolódva.

Eddig fel sem tűnt Siriusnak, mennyire rossz bőrben van előző titkárnője. Bő szabású ruha volt rajta, és nem tűnt olyan szalonképesnek, mint bármikor máskor ezelőtt.

’Biztos megint egy újabb divathullámot próbál követni…’ – gondolta Sirius lenézően. Felelet nélkül el akart menni a lány mellett, de az a karjával megállította.

-        Már válaszra sem méltatsz, Sirius édes? – búgta a lány elmélyítve a hangját, és végigsimított Sirius talárjának mellrészén.

Sirius megragadta a lány tapogatózó kezét, és ellökte. Ismét elindult befelé, de Denise ismét feltartóztatta.

-        Legalább köszönhetnél, vagy valami! A gyerekedet várom, ha nem tudnád, úgyhogy jobban tennéd, ha kedvesebb lennél velem, különben szétkürtölöm a hírt, és nem menekülsz meg attól, hogy el kelljen venned!

Sirius felnevetett.

-        Nem vársz te semmilyen gyereket, Denise! Előbb halnál éhen, minthogy feláldozd a szerinted tökéletes alakodat egy baba miatt! – vetette oda a lánynak megvetően. – Hagyj engem békén!

-        Akár elhiszed, akár nem, várandós vagyok, és te vagy az apa, szóval ne merészelj így beszélni velem!

-        Vagy békén hagyja a bátyámat, Miss Marlow, vagy megkeserüli! – csendült fel hirtelen Hope dühös hangja, és odalépett Sirius mellé.

-        Ó, te vagy a védőangyalkája? Milyen megható! – gúnyolódott Denise.

-        Nem vagyunk puszipajtások, hogy letegezzen, megértette?! – hördült fel Hope, és villámló szemekkel közelíteni kezdett a másik lányhoz.

-        Hagyd, Hope, ez a ringyó nem ér ennyit! – fogta karon Sirius testvérét felsóhajtva, de Hope kitépte magát a kezéből.

-        Elegem van ebből a nőből, meg a folyamatos nyomulásából! – mondta Hope, Siriusnak címezve a szavakat. – Nem nekem kellett vele dolgoznom, de látatlanban is ellenszenvesnek hatott. Most, élőben, még rosszabb! Miért nem képes felfogni, Miss Marlow, hogy a bátyám nem tart igényt az ön… szolgáltatásaira? – kérdezte immár Denise-től, lenézően végigmérve őt. – Önnek nem eléggé világos, hogy gyűlöli magát? Nem ordibált eleget önnel két év alatt ahhoz, hogy lekopjon róla végre? Mert ha az ő dühe nem volt elég, akkor majd én is továbbítom a véleményét, és az biztosan kellően hatásos lesz!

-        Ne szóljon bele ebbe, Miss Forest, mert semmi köze a kapcsolatomhoz a bá…

-        Először is, a nevem Miss Black, vagy Miss Forest-Black! – sziszegte fenyegetően Hope, és Sirius kihallotta a hangjából, hogy közel áll a robbanáshoz. – Másodszor: önnek semmiféle „kapcsolata” nincs a bátyámmal!

-        Hope, gyere, menjünk, nem éri…

-        Hiába nevezi magát Blacknek, a hivatalos papírokon Forest van, tehát ön Miss Forest, semmi több! – emelte fel kissé a hangját Denise. – Azonkívül…

-        Szabadna megkérdeznem, miféle papírokba nézett bele? – kérdezte hűvösen Hope. - Mellékesen megjegyzem, hogy úgy tette meg, hogy semmi joga nem volt hozzá, de ha valaki ostoba, azt inkább nem fogatom perbe, mert még túl hamar és könnyen nyernék… - tette hozzá gúnyosan és felsóhajtva, rövid pillantást váltva az egyre jobban szórakozó Siriusszal.

-        Az nem fontos, mivel…

-        Tudja, Miss Marlow, talán nem a születési anyakönyvünket kellene szemlélnie szabadidejében, hanem talán későbbi papírokat, ha javasolhatom – folytatta a gúnyolódást Hope. – A születésünkkor valóban csak Forest volt a vezetéknevünk, ám 16 évvel ezelőtt mindketten felvettük az édesapánk nevét, és ez, talán ön nem tudja, de nem tilos. És ez nem került bele a születési anyakönyvünkbe. Viszont az angol állampolgársági papírokon mindketten Forest-Blackként szerepelünk. Ugyanis, mint azt a tanult emberek körében mindenki tudja, az emberek életében számtalanszor megváltozhat a név, amit viselnek, és azt különböző papírokon jegyzik fel, Miss Marlow! – bökött a levegőbe Hope apró, sajnálkozó sóhajt hallatva. - Ajánlhatom például bárkinek a házassági anyakönyvi kivonatát, ha már ennyire érdeklődik az ilyesmi iránt. A feleségek neve azon sem az anyakönyvi név.

-        Ne merészeljen gúnyolódni velem! Ez az én otthonom, nem tűröm el…

-        Sirius pedig az ÉN testvérem, és azt meg ÉN nem tűröm tovább, hogy minden adandó alkalommal a nyakába akaszkodik, képtelen meséket talál ki, folyton az ágyába kívánkozik és most még képes azt is bemesélni saját magának, hogy tőle vár gyereket! – emelte fel a hangját Hope, és közelíteni kezdett Denise-hez, mire Denise hátrált. - Ön úgy terhes, mint én! Fogalma sincs arról, milyen kisbabát nevelni! Maga csak egy elkényeztetett, ostoba, naplopó szajha, semmi több! Hagyja békén a bátyámat végre!

-        Hope, elég, fejezd…

-        És mi lesz, ha nem hagyom békén, Miss Black? – vetette oda Hope-nak Denise negédes hangnemben.

-        Mi lesz? – kérdezett vissza Hope sátánian elvigyorodva. – Ez lesz! – folytatta, és meglendítve a kezét behúzott egyet Denise-nek.

Denise elsápadt a döbbenettől, majd az arca elé kapta a kezét.

-        Maga megőrült?! Hogy mert megütni?!

-        Hogy? – kérdezett vissza Hope ártatlan mosollyal, és ismét meglendítette a kezét. – Így!

-        Na, ide se jöhetünk többet! – sóhajtott fel Sirius bujkáló mosollyal az arcán, majd odalépett húgához, hogy megakadályozza az esetleges harmadik ütést.

-        Á, a gyűrűm! – szisszent fel Hope, és a jobb kezén lévő kék köves gyűrűt kezdte szemlélni. – Ha valami baja lett, kinyírom ezt a nőt! – motyogta, miközben lehúzta az ujjáról az ékszert, és aggódva vizsgálgatni kezdte. – Davidtől kaptam.

-        Ki az a David, hugi? – kuncogta Sirius.

-        A szervezési csoportodban dolgozik az osztályodon, vele jöttem ma ide, és őrülten bele vagyok esve – felelte Hope, fel sem pillantva a gyűrűje vizslatásából. – Szerencséje van, Miss Marlow, sértetlen a zafírom. Ezúttal még élve távozhat a közelemből – vetette oda bűbájos mosolyt villantva a vérző szájú lányra, aztán belekarolt a kuncogó Siriusba. – Szerintem ideje lelépnünk. Úgyis ki akar majd dobatni a kishölgy, amint visszavarázsolta magát tökéletesen sminkelt ribanccá, én meg amúgy is halálosan unom ezt a helyet. A tizedik szülinapunkra rendezett bulid is szórakoztatóbb volt, pedig csak papírcsákókban meg fürdőruhában szaladgáltunk a kertünkben! – jegyezte meg Hope szemeit forgatva, miközben besiettek a bálterembe.

Amint Denise Marlow hallótávolságon kívül került, Hope megpuszilta Siriust az arcán, majd rámosolygott.

-        Bocs, ha valami kellemetlenséged támadna ebből a bunyóból, de rühellem a csajt. Muszáj volt a helyére tennem. Most már megértem, hogy miért voltál mellette teljesen idegbeteg. Én már rég kinyírtam volna, ha én vagyok a főnöke. Na, jó mulatást Wendyvel, bátyus, én rohanok Dave-hez, és ráveszem, hogy lépjünk le innen! Még egy ártatlan séta a háza közelében is jobb, mint ez a hely! – már majdnem elfordult Siriustól, amikor valamiért megtorpant és visszafordult, majd aggódva nézett fel Siriusra. – Mi a baj? – kérdezte halkan, és megsimogatta Sirius karját.

-        Baj? Ugyan mi baj lenne? – adta az ártatlant Sirius nagyot nyelve, és megpróbálta nem feltűnően kerülni testvére tekintetét.

-        Látom a szemedben, Sirius. Hol van Wendy?

-        Hát… öh… elrohant. Fogalmam sincs, mi ütött belé, csak fogta magát, és… - motyogta lehajtott fejjel Sirius.

-        Menj haza, de ne idd le magad, jó? – tanácsolta Hope. – Rendbe fog jönni. Talán csak… megijedt.

-        Megijedt? – kapta fel a fejét Sirius kétségbeesetten. – Mitől? Ennél lassabban még életemben nem próbáltam fűzni senkit! Nem tettem semmit, amitől megrémülhetett volna! Egyszerűen nem kellek neki, ennyi. Úgyis folyton azt hangoztatja.

-        A női lélek nagyon bonyolult, tesó, néha még számomra is – jegyezte meg Hope, próbálva felvidítani a testvérét. – Lehet, hogy nem tőled ijedt meg, hanem saját magától. Talán csak most kezd rájönni, mennyire odavan érted. Légy vele még egy picit türelmes! Csak egy icipici időre van még szüksége. És ebben biztos vagyok. Ha mélyebben belemehetnénk abba a témába, amit tudok róla, te viszont nem, megértenéd. De azt a dolgot neki kell elmondania, nem nekem.

-        Csak annyit árulj el, ha már olyan sokat tudsz róla… annyira komoly dolog, hogy amiatt dönthetett úgy, hogy megpróbál láthatatlan lenni? – suttogta Sirius.

-        Nem is tudod, mennyire… szerintem emiatt tette, de ebben én nem lehetek biztos. Lehet, hogy én nem ismerek minden részletet, de amit tudok az ügyről, azt… én nem kívánom senkinek.

-        És tulajdonképpen te honnan tudsz erről a… dologról? – érdeklődött homlokráncolva Sirius.

-        Hetedik évelején… mármint az ő hetedik évének elején egyszer belátogattam a Roxfortba, csak úgy, nosztalgiából, és… az egyik alig használt, kihalt folyosón ott ült az ablakpárkányon, és sírt. Ismerős volt, még a nevére is emlékeztem halványan, meg hát a Mézike korszakodból is rémlett, hogy érte voltál oda… szóval odamentem hozzá, hogy megkérdezzem, tudok-e segíteni neki… aztán elmondta, mi a baj.

-        Meghalt a barátnője, Jessi, nem?

-        Elmesélte neked? – lepődött meg Hope. – És azt is elmondta, hogyan?

-        Hát… valami fertőző betegséget említett, meg hogy későn került kórházba, és hogy gyorsan romlott az állapota, és őt be sem engedték a barátnőjéhez, hogy elbúcsúzzon tőle, mielőtt meghalt.

-        Hah, hát hogy fertőző betegség volt, az egy jó kifejezés, de hogy nem Jessi volt a fertőzött, az biztos! – horkant fel Hope megvetően, majd érthetetlen mormolásba kezdett egy pillanatra. Aztán felnézett a bátyjára, és halványan elmosolyodott. – Menj haza innen, Sirius. Nem avathatlak be ebbe téged, ez Wendy dolga. Most megyek Davidhez, mert már nagyon kereshet. Majd látjuk egymást valamelyik nap, jó éjt! – köszönt el, majd elvegyült a tömegben.

Sirius felsóhajtott, majd elindult a kabátjáért. Nem akart hazamenni. Talán Wendy az ő lakásába hoppanált el, és ha Hope-nak csakugyan igaza van, és időre van szüksége, ha most Sirius megjelenne ott, talán onnan is elmenekülne.

Egy ideig sétált a londoni utcákon, aztán elment a Temze partjára, leült egy padra, és órákig csak bámult bele az éjszakába. Már hajnalodott, amikor behoppanált a minisztériumba. Talán képes lesz dolgozni kicsit. Hamarosan úgyis fel kell mennie a Roxfortba, az pedig eltart majd egy egész napig is.

Ám amikor belépett az irodájukba, eszébe jutott egy seregnyi emlék.

Mennyire meg volt riadva a lány, amikor Sirius bevallotta neki, hogy felizgatta a masszázzsal! De akkor úgy tűnt, vágyott a csókjára. És a roxmortsi főutcán is, mikor Jade és Tiara félbeszakította őket… akkor most miért rohant el?

Siriusnak eszébe jutott egy régi gyerekmese, amit dédnagymamája mesélt egyszer nagyon régen Hope-nak. Ő a történet közepe felé lépett be a szobába hozzájuk, így nem ismerte a teljes történetet, de… a vége szinte passzolt a mostani helyzetéhez.

A mese egy lányról szólt, akit a mostohaanyja és a mostohanővérei folyton dolgoztattak. Aztán egyszer bált rendezett a király. A mostohák nem akarták elengedni a lányt, feladatokat találtak ki neki, mondván, hogy ha azokat megoldja, elmehet. A lánynak sok kis barátja volt. Kis állatok, galambok, egerek, akik segítettek neki időben elkészülni. De a mostohaanyja nem engedte el. A lány szomorkodott, és elkeseredve képzelte el, milyen is lenne, ha ő is elmehetett volna a bálba. És hirtelen megjelent egy tündér, aki a cselédruha helyére gyönyörű ruhát, a lány kis állatbarátaiból és egy tökből pedig hintót és lovakat varázsolt. A lány elment a bálba, és ott éppen a királyfinak tetszett meg. Csakhogy a tündér figyelmeztette, hogy éjfélre vissza kell térnie az otthonába, mert akkor visszaváltozik. A királyfi szerette volna jobban megismerni a lányt, de az elrohant, amikor meghallotta a harangkondulásokat. Csak egy üvegtopánka maradt a királyfinak, amit a lány a nagy rohanásban elveszített. A bál után kihirdették az országban, hogy akinek a lábára illik a cipellő, az lesz a királyfi felesége. És végül Hamupipőke, így hívták a lányt, a királyfi felesége lett.

’De nekem még egy cipő sem maradt’ – gondolta Sirius felsóhajtva, miközben beleült a foteljébe.

Emlékezett Hope tanácsára, hogy ne igya le magát, de Sirius mégis inni akart. Elővarázsolt egy üveg erősebb italt, de nem whiskyt, mert ahhoz csak rossz emlékek fűzték, és lehajtott egy kis pohárnyit.

Talán el is bóbiskolhatott néhány órára, mert neszezésre riadt fel. Kidörzsölte szeméből az álmot, és felkelt asztala mellől.

-        Sirius! Hát itt vagy? – csendült fel hirtelen Wendy Richards megkönnyebbült hangja.

Sirius nem válaszolt, csak bámulta a lányt. Nem neki kellett magyarázkodnia. Wendy egy rövid pillanatig felnézett rá, aztán lehajtotta a fejét, és tovább toporgott némaságba burkolózva a két irodát elválasztó ajtónyílásban.

-        Csak nem aggódtál miattam? - szólalt meg mégis Sirius keserűen. – Milyen megható!

-        Bocsáss meg, én… - suttogta a lány lehajtott fejjel. – Nem tudom, miért futottam el, én… azt hiszem, én… csak csalódást okoztam volna neked, és…

-        Csalódást? – ismételte meg Sirius emelt hangon, majd remegő hangon folytatta. – Fogalmad sincs róla, mennyire… Wendy, te… te észre sem veszed, hogy én… soha nem bántanálak, én… csak szólnod kellett volna, hogy nem akarod, és békén hagylak, de… most már mindegy. Felesleges volt minden igyekezetem, felesleges volt minden… hát észre sem veszed, hogy szeretlek? – fakadt ki kétségbeesetten. – Soha senkit nem szerettem még annyira, mint téged, soha senkivel nem voltam ennyire türelmes, nem vártam ennyit, nem figyeltem annyit arra, hogy meg ne riasszam, és te még észre sem veszed? Visszafogtam magam, fogalmad sincs, mennyi ideje, hogy az első csókunk a lehető legszebb lehessen, elmentem arra a nyomorult bálra, amit utálok, csak azért, hogy tökéletes legyen minden, te meg elrohansz, és…

-        Én is szeretlek, Sirius – vallotta be Wendy, félbeszakítva Siriust, és felemelte a fejét. – Épp ezért nem akartam, hogy csalódj, hogy… nem akartam, én… nem mertem… nem mertem átlépni a vonalat, mert… mert én… még soha senkivel nem csókolóztam.