-        Nem kellett kutatnom, mivel ott volt a földön. Egyszer bementem egy tankönyvért, ami nem volt meg a suliban, csak neked itthon, és tudtam, hogy az ágyad alatt tartottad a könyveket, hogy ne legyen útban egyik sem. És ott volt, még csak le se kellett emelnem róla a könyveket. Láttam, hogy az van ráírva „Sirius Black”, és azt hittem, az is valami iskolai füzet. Belenéztem, és akkor láttam csak, mi van benne. Ó, akkor már értem, miért volt olyan érthetetlen nekem, ami a végére volt írva a füzetnek! – folytatta megvilágosodva a fiú. – Ha apáé volt, akkor az a vers… - érthetetlenül mormolni kezdett valamit.

-        Az a vers anya nevét adja ki, ha a sorok első betűjét olvasod össze, és ha úgy hajtod a papírt, mint ahogy a térkép van, akkor pedig egy vallomást arról, mennyire szerette apa anyát, és hogy mennyire szeretné viszontlátni – suttogta Sirius elkomorodva.

-        És azok a vers előtti lapok? – kíváncsiskodott Jamie tovább. – Olyan volt, mintha egy naptár lenne, ahol nem a napokat írják le, hanem az aznapi gondolatokat, vagy ilyesmiket.

-        Egy napló – suttogta Wendy alig hallhatóan.

Sirius hosszan rápillantott a lányra, aki gyengéden megszorította Sirius ökölbe szorított kezeit, amik enyhén remegtek.

Életében semmit sem kaphatott az édesapjától. De az ominózus két hetes szökése után azt a kis füzetecskét nekiadta. Sirius először el se olvasta a füzetke végébe írt naplót, mert bizonyára apja is elfeledkezett arról, hogy az is szerepel benne. A füzetet apja annak idején saját kezűleg készítette, azokkal az információkat leírva benne, amit a barátja papájától hallott, amikor egyik nyáron ellátta tanácsokkal a szexszel kapcsolatban. Sirius nagy becsben tartotta a kis könyvecskét, de nem a tartalmáért, hanem mert az apja első és utolsó ajándéka volt. Aztán egyszer végigpörgette a kis füzet lapjait, és akkor vette észre, hogy a végétől számított második laptól kezdve más is van beleírva.

A versecskén azonnal észrevette a sorok kezdőbetűiből összeolvasható nevet, mivel akkoriban ki is volt vastagítva kicsit. Későbbi felfedezése volt a vallomás, ami az egyik lap szövegének másféle olvasásából tevődött össze.

A napló pedig… apja akkoriban kezdhette írni, amikor anyja elköltözött, vagyis néhány hónappal később. Rengeteg fájdalmat, gyötrelmet és kétségbeesett reménykedést fejezett ki a szavaival, és ez mélyen megrendítette Siriust.

Hope-nak és anyjának sosem mutatta meg. Ha elolvasták volna a naplót, beleszakad a szívük. A másik téma pedig nem érdekelte volna kettőjüket. A kis verset Sirius lemásolta, és becsempészte anyja levelei közé, hogy elolvashassa. De anyja sosem beszélt arról, hogy valóban olvasta-e.

Most viszont kiderült, hogy öccse ismerte a füzetecske tartalmát. Olyan érzést keltett Siriusban, mintha öccse ismerte volna a legféltettebb titkát, anélkül, hogy elmondta volna neki.

-        Sirius, nekem miért nem adtad oda azt a füzetet? – zökkentette ki gondolataiból Siriust Hope remegő hangja.

Sirius felnézett húgára, és látta, hogy könnyben úszik a szeme.

-        Mert először nem tudtam a naplóról – vallotta be halkan. – Aztán pedig tudtam, hogy megrázna az, amit apa leírt benne. És nem akartam, hogy te is elolvasd. Most viszont el fogod, igaz?

-        Abban biztos lehetsz! – szólt ikertestvére vádló hangon. – Miért akarsz állandóan megóvni mindentől? Nem elég, hogy 6 éven keresztül titkoltátok előlem anyával, hogy apa halott? Vagyok olyan erős lelkileg, mint te! És jogom lett volna tudni, mi áll abban a füzetben! Akkor is, ha szerinted nem bírtam volna sírás nélkül végigolvasni!

-        Jamie majd odaadja – felelte közönyösen Sirius. – Olvasd el, és bőgd ki magad. Aztán majd megbeszéljük, milyen érzés volt elolvasni egy ember szenvedését szavakkal leírva. Megyek anyához.

Sirius felpattant a kanapéról, és kiviharzott a nappaliból a ház elé.

Erős, hideg szél fújt, és pár perc alatt teljesen átfagyott tőle, de nem érdekelte. Aztán érezte, hogy valaki a vállára helyezi a kabátját.

-        Jobban vagy? – kérdezte Wendy halkan és szomorúan.

Sirius nem bírt válaszolni a torkát szorító gombóctól, ezért csak átölelte a lányt, és szorosan a karjaiba zárta.

-        Nem adhattam oda neki és anyának! – suttogta könnybe lábadó szemmel. – Belehaltak volna. Én is nehezen bírtam ki, hogy végigolvassam. Meg kellene értenie, hogy nem adhattam oda!

-        Nem szabad helyettük döntened mindenben, Sirius! – suttogta Wendy, és vigasztalóan simogatni kezdte Sirius hátát. – Meg kellett volna adnod a testvérednek és az édesanyádnak a lehetőséget, hogy ismerjék apukád gondolatait.

-        De… de… nem akarom sírni látni őket – suttogta Sirius remegő hangon. - Nem bírom nézni a könnyeiket. Nem bírom elviselni, mert én ezerszer jobban szenvedek, mint ők. Én… én érzem, mi megy végbe másokban. Ha ők gyötrődnek, akkor a saját fájdalmammal együtt már nem tudom tartani magam. És nekem erősnek kell lennem, mert ha… ha gyengének látnak, akkor… akkor…

-        Néha te is lehetsz gyenge, Sirius. Különben olyan leszel, mint egy gép – szólt Wendy komoly hangot megütve. - A családod szeret téged, és büszkék rád, de ha állandóan a szárnyaid alá akarod venni őket, akkor… lehet, hogy sosem állnak a maguk lábára. Vagy akkor is hozzád fognak rohanni segítségért, ha maguk is képesek lennének megoldani a problémájukat. Teljesen elkényezteted őket, ha mindig segítesz mindenben, és nem leszel képes a saját életedet élni, mert azon fogod kapni magad, hogy folyton az öcséd, vagy Hope gondjait igyekszel megoldani. Adj tanácsokat nekik, ha bajuk van, ha feltétlenül segítségre van szükségük, csak akkor segíts, és akkor megtanulnak nem hozzád rohanni minden aprósággal. Legyél te a bölcs, okos bátyjuk, akire számíthatnak, de aki nem akarja, hogy megfojtsák, és hogy elszívják az energiáit. Máskülönben már akkor halott leszel, amikor még javában él a tested. Ha valamikor öregkorodban vissza kell gondolnod az életedre, nem azt kellene látnod, hogy ó, milyen sokat tettem a testvéreimért, hanem azt, hogy érdemes volt élned. És csak akkor élsz, ha van saját, külön életed is, nem csak a munka és a családod.

-        Most úgy beszélsz, mintha neked a munkán kívül olyan sok mindened lenne – suttogta Sirius.

-        Ha lenne valaki, akivel törődnöm kellene, akkor sem hagynám, hogy teljesen rám támaszkodjon. Ha hagytam volna valaha, akkor most nem lenne egy kis odúm, ahol meghúzhatom magam, nem lenne munkám, és talán ott maradtam volna az árvaházban, hogy gyerekeket nevelgessek, és soha ne használhassam nyíltan a varázserőmet.

-        Szerencse, hogy nem hagytad. Különben sosem találkozunk. Nem szoktam mugli árvaházakat látogatni a szabadidőmben. És te hatalmas veszteség lennél.

-        Akkor is találkozhattunk volna, elvégre ugyanoda jártunk iskolába, nem? Ha nagyobbra nyitott szemekkel néztünk volna körül a Roxfort folyosóin, talán észre is vesszük egymást – ironizált Wendy, és el akarta engedni Siriust.

Sirius azonban szerette volna a karjaiban tartani a lányt. Jól esett átölelni, és ilyen közel lenni hozzá. És meg is nyugtatta őt a lány nyugodt szívverése, amit érzett. Bár az is lehet, hogy a saját szívverését gondolta a lányénak.

-        Be kellene mennünk, főnök úr – mondta Wendy. – Hiába vettem fel a kabátom, már kezdek fázni. És hiába hoztam ki a tiédet, ha itt hever a porban – hajolt le a lány Sirius kabátjáért. – És édesanyád hamarosan tálalni szeretné a fia kedvenc ételét.

-        Olyan nem létezik, ugyanis mindenevő vagyok – mosolyodott el halványan Sirius, miközben leporolta és magára terítette a kabátot. – Nem bánod, ha itt maradunk délutánig? Bár… lehet, hogy jobb ötlet lenne, ha mégis leülnénk a törökökkel tárgyalni, és nem váratnánk őket holnapig. Szerinted?

-        Szabadnapunk van, nem? – mosolyodott el Wendy.

-        Már kezdem azt hinni, hogy megrontalak, Wendy Richards! – nevetett fel önkéntelenül Sirius, és a karjánál fogva magához húzta a lányt. – A munkakedved ilyen gyorsan alábbhagy?

-        Dehogy, főnök úr – tiltakozott fintorogva a lány. – Csak ha már két napig ugyanabban a ruhában kell lennem miattad, akkor legalább nem akarok megjelenni így a pletykás munkatársak szeme előtt, mert megint terjedni kezd a pletyka, mint valami fertőző betegség, és ismét féltenem kell a jó híremet tőled.

-        Azt már nem kell féltened, kicsi Wendy – kuncogta Sirius, és kezeibe fogta a lány arcát. – Mindenki a szeretőmnek gondol azóta is. És ha most megcsókolnálak, a családom is azt gondolná – fejezte be rekedtebben.

-        Nincs itt az öcséd, hogy lássa, milyen az igazi csók, úgyhogy jobb, ha nem álmodozol erről. Nem akarom… nem akarom, hogy… hogy megcsókolj.

-        Igazad van, kora délelőtt nem olyan jó először csókolózni – kuncogta Sirius, és elengedte a lányt. – De délután nem menekülsz, azt garantálom. Már megegyeztünk egyszer, emlékszel? Lógsz nekem egy csókkal!

-        Nem… nem egyeztünk meg! – dadogta Wendy riadtan. – Csak a húgod… fel… felvetette, te pedig…

-        Csak viccnek szántam, ne félj! – komolyodott el Sirius. – Nem bántanálak. És csak akkor csókolnálak meg, ha te is szeretnéd. Épp ezért nem mentem bele Hope ötletébe. Más lánnyal gondolkodás nélkül megmutattam volna Jamie-nek, hogyan kell megcsókolni valakit. De nem akarom egy ilyen butaság miatt kockára tenni a barátságunk. Annál fontosabb vagy számomra. Ki masszírozna meg mostantól a fáradtságos aktahegyek elintézése után? – kezdett ismét viccelődni, aztán kézen fogta a lányt, és visszamentek a házba felmelegedni.