-        Állandóan feszült voltam, mert Denise nem végezte a munkáját, helyette nekem kellett az ő dolgát is megcsinálnom, ha azt akartam, hogy ne ússzak nyakig az elintézendő feladatokban. Emiatt örökösen megbántottam a családom tagjait, mert elég volt egy rossz szó, és máris robbantam. Ha anyám nem lett volna olyan türelmes, megértő és nyugodt a dührohamaimkor, biztos megőrültem volna. Aztán jöttél te, aki meghallgattál, és ez rengeteget segített. Amikor eltűntél a szemem elől egy időre, rémesen ideges lettem megint. Aztán… aztán történt valami, ami… szóval, ami miatt nem tudtam volna tovább elviselni Denise őnagyságát, és akkor kiötöltem azt az ostoba tervet, amibe belekevertelek téged is, hogy megszabadulhassak végre Marlow kisasszonytól. És láss csodát! Azóta újra a régi Sirius vagyok. Megint tudok nevetni, ami egy évvel ezelőtt csak melletted, vagy anyáéknál sikerült.

-        Lefeküdtél Denise-zel, igaz? – kérdezte torkát köszörülve Wendy.

-        Részeg voltam, ő pedig beosont a szobába, ahol… - védekezett Sirius önkéntelenül, aztán kezébe temette az arcát, ledobva a kanalat az asztalra a tányérja mellé. - Igen, lefeküdtem vele. És azóta hányinger kerülget az emlékétől is – vallotta be ösztönösen megborzongva. – Undorodom magamtól. Undorodom attól a ribanctól, aki két éven keresztül állandóan oltár elé próbált vonszolni, és képes volt felkínálkozni, amikor nem voltam magamnál. Ha öt perccel később jön be a zuhanyfülkébe, nem történik semmi, mert addigra kijózanodom. Ha nem robban le az autónk, nem történik meg. Ha az apja nem erőszakolja ki a glasgowi utat, nem történik meg. Ha nem vagyok annyira ostoba, hogy lerészegedjek, nem történik meg – hajtogatta szinte kétségbeesett hangon.

-        De el kellett menned Glasgowba, az autó lerobbant, te lerészegedtél, ő pedig túl hamar lépett melléd, hogy felkínálja a szolgáltatásait. Ember vagy. És az emberek követnek el hibákat, Sirius – jegyezte meg Wendy halkan.

-        Tudod, mi a vicces az egészben? – pillantott nagyot nyelve, apró mosollyal az arcán a lányra Sirius.

-        Halljuk, mi a vicces abban, hogy az elődöm elérte a hőn áhított célt, amire évek óta áhítozott? – mosolyodott el Wendy is halványan.

-        Az, hogy… hogy tulajdonképpen gondolatban nem is őt fektettem le, hanem valaki mást. Képzeld el a helyzetet másnap reggel! Ő azzal ébreszt fel, hogy szeretne repetázni, én rémülten kipattanok az ágyból, miközben a fejem majd szétreped a másnaposságtól. Elkezdek ordítani vele, hogy ugyan mi a Merlint keres ott abban az ágyban, erre elsusogja nekem, hogy kár, hogy nem vagyok képes megjegyezni a keresztnevét, mert teljesen összetörtem a kis szívét éjjel, amikor mást neveztem meg.

-        És voltál olyan jól nevelt, hogy felszedegetted a szíve darabjait a porból? – kuncogta a lány.

-        Nem, erre nem terjedt ki a neveltetésem. És ha Denise őnagyságáról van szó, akkor végképp nem érdekelnek az illemszabályok – kezdett nevetni Sirius is.

Három hónap alatt most először tudott vidáman beszélni a zavaró afférról. És ha a lány tudná, hogy épp ő volt az a másik szereplő, akit Sirius nem nevezett meg…

-        Tulajdonképpen a másnapi nagyjelenettel tapostam apró porszemecskékké őnagysága darabokra tört kőszívét – folytatta a beszédet Sirius, ismét elfojtva egy ásítást. - Persze, a drága Emeraldnak egészen más mesét adott be a kislány. Hogy a munkájával nem voltam megelégedve, és hogy ez volt a kirúgása oka. Nos, a miniszter úr számolhatja a napjait a bársonyszékben, mert két éven belül leváltják. Én tenni fogok róla. Épp eleget nyeltem le tőle, ám már kezd elegem lenni a tehetetlenségéből. Eddig sajnáltam a szerencsétlent, mert olyan gyerekkel verte meg az ég, mint őlustasága, de az, ahogy viselkedett Denise kitessékelése után, az betelítette a poharat. Nem engem akart kirúgni, hanem téged. Téged, aki semmiről sem tehet. És ezt már nem hagyom szó nélkül. Te, az apám, és az, amit velem művelt állandóan… keservesen meg fog fizetni minden egyes pillanatomért, amit a kislányával kellett töltenem!

-        Senki sem lehet tökéletes, Sirius – jegyezte meg Wendy halkan. – Nem szabad mindenkit gyűlölnöd csupán azért, mert nem képesek úgy élni és úgy kézben tartani a dolgokat, mint te.

-        Mintha az anyámat hallanám! – sóhajtott fel elmosolyodva Sirius, és befejezte az evést. – Igaz is, már többször meg akartam kérdezni! – pillantott elkomolyodva a lányra. – Ha nem szeretnél erről beszélni, akkor ne válaszolj, de… a szüleid meghaltak, vagy esetleg más miatt nevelkedtél árvaházban?

-        Az édesanyám meghalt. Az apám pedig… róla inkább nem beszélek, mert rosszul leszek tőle – fintorodott el a lány.

-        És a barátnőd, Jessie is boszorkány volt, vagy csak egy mugli?

-        Mugli lány volt. Amikor megtudta, hogy boszorkány vagyok, nagyon elképedt, de elfogadta. Én csak azt sajnáltam, hogy a Roxfortba kerülésem miatt csupán nyaranta találkozhattunk. És mivel nem varázsolhattam a szünetben, sosem tudtam megmutatni neki egy bűbájt sem. Amikor elértem a nagykorúságot… akkorra pedig meghalt.

-        Azt tudod, milyen betegséget kapott el?

-        Nem – felelte Wendy gyorsan.

Túl gyorsan. Sirius inkább nem feszegette tovább a témát. A lány talán nem szívesen elevenítette fel az akkori emlékeit.

-        Tudod, ki az apád? Vagy csak a nevelőid adtak némi információt róla? – faggatózott tovább Sirius.

-        Nos… tudom, ki volt az az ember, aki teherbe ejtette az anyámat, és aztán szó nélkül lelépett – felelte keserűen a lány.

-        Ezt én is mondhatnám, csak szerencsére az én apám nem épp önszántából lépett le, és hagyott magunkra minket – kezdett kicsit kuncogni Sirius.

-        Ne merd azt mondani, hogy a mamádnak terhesen kellett egyedül maradnia! – csodálkozott a lány homlokát ráncolva.

-        De igen – felelte Sirius vigyorogva. – Apának nem maradt ideje feleségül venni anyát.

-        Akkor… tulajdonképpen a szüleid sosem voltak házasok? – kérdezte Wendy ásítva, és az asztalon nyugvó karjaira hajtotta a fejét.

-        Nos… valójában házasok voltak, csupán papírjuk nem volt róla sokáig. Mindketten úgy éltek, ahogy a házasok szoktak, amikor messzire kerülnek egymástól. Attól fogva, hogy egymásba szerettek, egyiküknek sem volt senki más az életében.

-        Senki? Akkor úgy élhettek, mint egy apáca és egy pap, nem? – kuncogta a lány.

-        Lényegében igen, de amikor együtt voltak, bepótoltak mindent – felelte Sirius is elmosolyodva. - Apám a roxforti éveiben megcsókolt ugyan egy-két lányt, de vagy csupán tréfából, vagy dühében, hogy a lány végre lekopjon róla, vagy a lány támadta le őt. Anya pedig… miután apám az Azkabanba került, a nagyszüleim közreműködése révén állandóan randikra kellett volna járnia, csakhogy anya egyikre sem ment el. Volt néhány kitartóbb pasas, de őket is lerázta.

-        Szegény nagyszüleid hiába keresték a férjjelölteket? Mázlista ember lehetett a papád, hogy édesanyád ennyire hűséges típus.

-        A nagyszüleim próbálkozásai néha teljesen kiborították anyát. Nem tudták elfogadni, hogy anya ott állt velem és a húgommal, méghozzá férj nélkül. Ezért bevetették magukat, és egyik jelölt követte a másikat. Anya pedig mindet lekoptatta. Idősebb koromban én is besegítettem. Olyan kiállhatatlanul viselkedtem az udvarlókkal, hogy ne legyen merszük még egyszer az anyám közelébe menni – vigyorodott el kicsit Sirius.

-        Aztán apa megszökött az Azkabanból, és amint ez anyám tudomására jutott, azonnal felkerekedett, és átköltözött egy időre Roxmortsba. Summa summárum, miután apám megtette azt, amiért odament a Roxfort közelébe, ismételten meg kellett szöknie egy hippogriff hátán. Merthogy az a tanár, akiről már beszéltem neked, szóval a tanár bekavart a főjelenetben, és apát majdnem a dementorok kezére adták. Szerencsére Harry valami csoda folytán megmentette őt, így visszatérhetett anyámhoz a roxmortsi házba, és anyával együtt egész nyárra eljött Rióba, hogy én és Hope megismerhessük. És azon a nyáron összeházasodtak. Gyönyörű esküvő volt, Wendy! A kertünkben tartottuk meg. Csak én, a testvérem, a szüleink, és egy druida pap volt jelen, de… virágokat szórtunk a kerti fűre, és a lemenő nap fényénél kimondták az igent a szabad ég alatt.

-        Szép lehetett, Sirius – mormolta a lány álmos hangon. – Szóval akkor tizenvalahány évig csak önmaguk és az istenek előtt voltak házasok, apukád szökése után pedig már a törvény előtt is. Ha leszámítjuk a rengeteg szenvedést, amit ki kellett állniuk… bámulatra méltó a szerelmük, amit egymás iránt éreztek.

-        Igen, az – felelte Sirius is ásítva.

Tudta, hogy a lánynak haza kellene indulnia, hogy kipihenhesse magát a saját ágyában, de Sirius nem akarta, hogy elmenjen. Szeretett Wendyvel lenni. Ráhajtotta a fejét az asztalon nyugvó karjaira. Ő maga is rettenetesen fáradt volt. Becsukta egy percre a szemét, hogy pihentesse.

-        Figyelj, kicsi Wendy! – mormolta Sirius ásítva.

-        Mi… mi az? – suttogta a lány.

-        Mikor kezded a masszázst?

-        Ho… holnap. Talán – mormolta Wendy.

Aztán Sirius még hallott néhány suttogva elmondott szót, de agya nem fogta fel egészen. Alig fél perc múlva elnyomta az álom.