A hajam a mániád?

-        Elegem van ebből az átkozott Tusából! – nyögött fel Sirius kétségbeesetten, és ledobta az asztalára az iratokat és leveleket.

-        Még csak dél lesz, osztályvezető úr, nem szabad ilyen korán panaszkodni – jegyezte meg Wendy vigyorogva, és odatolta Sirius elé az imént eldobott leveleket.

-        Lemondok az osztályvezetői címemről, és kinevezlek téged a helyemre! Majd meglátjuk, te mit szólnál ahhoz, ha neked kellene azokkal a fennhéjázó Beauxbatonsosokkal meg a folyton elégedetlenkedő Durmstangosokkal egyezkedned arról, hogy miért a Roxfortban kell rendezni a következő Tusát! Most olvasd el ezeket! – nyújtott a lány felé Sirius két hosszú levelet. – Az a nem normális Marcus Palatin nem akar a megbeszélt időpontban ideutazni a jelöltjeivel, mert túl hideg lenne nekik október végén a brit időjárás! A másik, az a Rodion Vladimir meg hóval fedett akadálypályát akar minden egyes próbán, ami képtelenség! – dühöngött tovább Sirius a hajába túrva. - Különben sem csak akadálypályás feladatokat kell szerveznünk! Azonkívül fel akarnak építtetni velünk a roxforti birtokon szinte két egész kastélyt, csak hogy komfortosan érezhessék magukat! Eddig érdekes módon jól elvoltak a saját hajójukban meg a hintójukban, ám a legifjabb nemzedéknek ez már kevés! Ha Emerald Marlow lesz olyan jó, és a nyakunkba sózza a feladatok szervezését is teljes jogkörrel, megőrülök!

-        Írd meg nekik, hogy minden ugyanúgy lesz, ahogy náluk volt a legutóbbi két alkalommal, és punktum. Vagy beszéld meg velük holnap. Ők sem tettek meg semmi olyasmit, mint amit kérnek tőlünk, tehát nem vagyunk kötelesek teljesíteni minden apró ötletüket. Az időpontok pedig már le vannak fixálva, és ez különben sem a mi dolgunk volt, tehát ha Monsieur Palatin panasszal kíván élni, forduljon az illetékesekhez. És igen, sajnálattal közlöm veled, főnök úr, hogy a miniszter úr volt szíves, és a nyakunkba akasztott minden további feladatot, ami még nincs elintézve. Hívjam a medimágusokat a Szt. Mungó zárt osztályáról? – pillogott vigyorogva a már majdnem a haját tépő Siriusra Wendy Richards.

-        Ha Emerald Marlow így folytatja, már a Tusa idején sem ő lesz a miniszter! – mormolta dühösen Sirius. – Minden feladatot rám akar tukmálni?! Hát majd meg fogja szenvedni, azt garantálom! Holnap jön a két igazgató, és én nem fogom hagyni, hogy a legokosabb miniszter szerepében tetszelegjen! Ezúttal nem leszek tapintatos vele! Ha felvet valamit, ha bele akar egyezni valamibe, keresztbe fogok tenni neki, és lesöpröm a pályáról!

-        Nyugodj már meg, jó? – kuncogta Wendy. – A végén beteg leszel a rengeteg mérgelődéstől! Mindennel végezni fogunk határidőre, csak abba kell hagynod a dühöngést, és a dolgoddal törődni.

-        Könnyű ilyeneket mondani! – mormolta Sirius kezébe temetve az arcát. – Nem te szenvedtél itt őnagysága Denise Marlow mellett két évig! Az a rengeteg elintézetlen ügy azokat a rémes napokat juttatja eszembe! És különben is… - emelte fel a fejét Sirius. – Nem is lenne ennyi dolgunk, ha normális lenne az a miniszternek kinevezett pipogya alak!

-        Ha ezt valaki meghallotta, akkor beindul a pletyka, hogy milyen csúnya szavakat mertél mondani a miniszterre! – kuncogta Wendy.

-        Lehet, hogy csúnya, de biztosan igaz! – horkant fel Sirius gúnyolódva, aztán megakadt a szeme Wendy ismét kendőbe bugyolált haján. - Miért vetted fel megint a kendődet? – kérdezte Sirius szomorúan és halkan. – Mondtam, hogy ne vedd fel, mikor itt vagyunk.

-        Fázik a fejem - felelte vállrándítva Wendy.

-        Persze – gúnyolódott Sirius. – Ha te fázol, akkor én már rég megfagytam volna! A fél életemet egy trópusi országban töltöttem, és még azóta sem tudtam megszokni az itteni hideget. Te viszont hivatalosan is brit vagy, tehát már épp eléggé hozzászokhattál az itteni hőmérsékletekhez. Különben is, ha nem tűnt volna fel, akkor van fűtés. Vedd le, kérlek!

-        Nem veszem le – ellenkezett Wendy.

-        Ne akard, hogy kényszerítselek – szólt Sirius suttogva, miközben felkelt és a lány mellé lépett.

-        Nincs benne a szerződésemben, hogy nem lehet rajtam. Tehát nem veszem le.

-        Jó, te akartad – szólt Sirius, és átölelve a lányt egyik kezével lefogta a karjait, a másik kezével pedig lehúzta a kendőt a hajáról. A lány selymes tincsei leomlottak a vállaira.

-        Ez a legújabb mániád? – bosszankodott Wendy, és megpróbált kiszabadulni az ölelésből.

Sirius még szorosabban ölelte át, immár mindkét kezével, és a lány szőke tincseibe temette egy pillanatra az arcát.

-        Eressz el! – sziszegte pipacsvörösen Wendy.

-        Tudod, kicsi Wendy, az engedelmesség erény – kuncogta Sirius, és megcsókolta a lány nyakát. – Legközelebb meg ne lássam, hogy van valami a hajadon, érthető? Tulajdonképpen miért rejtegeted? Nincs semmi baj a hajaddal.

-        Semmi közöd hozzá – sziszegte Wendy, és megpróbálta kiszabadítani az egyik karját.

-        Ne kapálózz, mert baj lesz – kuncogta Sirius halkan. – Ha még tovább dörgölőzöl hozzám, mint egy doromboló kiscica, akkor annak következményei lesznek. És szerintem te nem akarnád, hogy mára befejezzük a munkát.

-        Miért kellene befejeznünk? – értetlenkedett Wendy. – És különben is, eszemben sincs dörgölőzni. Én csak azt akarom, hogy engedj el végre!

Sirius megsimogatta a lány szőke haját, és játszani kezdett az egyik tinccsel.

-        Hagyd ezt abba, Sirius – nyöszörögte Wendy. – Rengeteg dolgunk van még, és… nem szeretem, ha nincs rajtam a kendő. Add vissza!

-        Szép vagy – suttogta Sirius, és a lány kezébe adta a kendőjét. – És szeretem a hajad színét. És a tapintását. Miért kell elrejtened? Legalább előttem ne vedd fel azokat a borzalmakat, kérlek! – nézett esdeklőn a lány szemébe.

-        Valami kárt tehettem az agyadban a masszírozás alatt – sóhajtott fel bosszúsan Wendy. - Azóta lettél ilyen mániákus. Mit érdekel téged, mit veszek a fejemre? Az én dolgom. Vagy megint rádtört a havi éhséged? Mondtam, hogy elég kilépned az irodából, és húsz lány azonnal felajánlja a szolgáltatásait, hogy kiszórakozhasd magad. Ne rajtam szórakozz! Először is nem vagyok valami játékszer, másodszor titkárnőnek alkalmaztál, nem a szeretődnek, harmadszor…

-        Jó, bocsáss meg – mormolta Sirius szomorúan, és visszaült a helyére.

Maga elé húzta a leveleket, néhány üres pergament, és úgy tett, mintha készülne válaszolni rájuk. Mikor ezek után felpillantott, Wendy még ugyanott állt, és különös arcot vágott, amíg észre nem vette, hogy Sirius nézi.

-        Tessék, most már kimehetsz – szólt Sirius sértetten. – Olyan sok dolgunk van, gondolom, azonnal hozzá kell kezdened. Majd szólok, ha kellenél.

-        Sirius…

-        Azt mondtam, menj ki az irodámból! – sziszegte Sirius.

-        Még te vagy megsértődve? – háborodott fel a lány. – Én csak annyit mondtam, hogy eressz el! A titkárnőd vagyok, és nem a barátnőd, tehát nem kellene ölelgetned, és azzal idegesítened, hogy vegyem le a hajamról, ami rajta van, ha éppen unatkozol! Nem tűröm el, hogy holmi cicababapótlónak használj, ha olyan kedved támad! Van több lány is, akik egy szavadra felkínálják magukat, de én nem vagyok olyan! Keress magadnak egy barátnőt, ha kell, de ne nekem próbálj több önbizalmat adni azzal, hogy úgy teszel, mintha ki akarnál kezdeni velem! Annyi eszem még van, hogy átlássak ezeken a módszereiden, és közlöm, hogy semmi szükségem kisebbrendűségi érzés csökkentő terápiákra, főképp nem a tulajdon főnökömtől! – fejezte be Wendy a beszédet, és kiviharzott a helyiségből.

Sirius kezébe temette az arcát.

’Mit csinálhatok rosszul, a francba is? Észre sem veszi, hogy komoly az egész? Miért gondolja azt, hogy ez csak egy hülye kísérletezgetés? Most még dühös is rám… tennem kell valamit. De mit?’ – gondolta kétségbeesetten.

Nem tudott semmire koncentrálni. Legalább egy órán keresztül csak feküdt az asztalon nyugvó kezeire hajtott fejjel, és bámult a semmibe. A néhány nappal ezelőtti boldogságából mostanra nem maradt semmi, csak a keserűség.

Miért lett szerelmes, ha nem remélhet viszonzást? Semmi értelme az egésznek, ha Wendy nem szereti viszont. Akkor meg jobb lenne, ha nem is lenne szerelmes senkibe.

Amíg nem jött Wendy, nem hánykolódott álmatlanul az ágyában, és nem vérzett a szíve. Eddig olyan könnyen csavarta el a nők fejét, most kell épp csődöt mondania, mikor a legfontosabb lenne a siker? De még ha megvallaná az érzéseit a lánynak, az sem jelentene semmit. Wendy nem úgy viselkedett néhány perce, mintha bármit megváltoztatnának Sirius szavai.

Teljesen elmerült az önsajnálatban és a borús gondolatokban. Semmit nem hallott, semmit nem látott. Egy kívülálló számára úgy tűnt volna, hogy alszik.

-        Alszik? Ilyenkor? Ugyan, kicsim, ne tréfálkozz velem! – csendült fel egy lágy hang valahonnan órákkal később.

’Igen, alszom. Hagyjatok békén végre. Semmi nem érdekel. Tűnjön el mindenki.’ – üzente gondolatban Sirius a beszélőknek, akiknek a hangját fel sem ismerte.

További hangok csendültek fel, de nem értette, miről van szó, mert távolabbról jött, mint a korábbi. Nem mintha érdekelte volna. Siriust csak Wendy érdekelte volna, de ő nem fog bejönni addig, amíg nem szól neki.

-        Mint egy siralomház! Mi történt itt? Úgy hallgatnak mind a ketten, mintha meghalt volna valaki! Legalább te beszélj már! Mit művelt a bátyám, halljuk?! Leitta magát, vagy mi van?

Mialatt kintről egy beszélgetés hangjai szűrődtek be, valaki bejött Siriushoz. Sirius hallotta a ruhája suhogását.

-        Gyerünk, kisfiam, mondd el nekem, mi a baj! – suttogta anyja, miközben megsimogatta Sirius haját. – Ne tartsd benn a fájdalmat! Abból semmi jó nem származik, tudod jól!

Sirius nem mozdult meg, és nem is válaszolt. Semmi nem érdekelte. Érezte, hogy anyja aggódik érte. Aztán olyan volt, mintha anyja hosszan habozna, mielőtt kimondaná következő szavait.

-        Ugyanazt érzi, amit te, csak fél – suttogta anyja. – Szólalj meg, kicsim, kérlek! Ne hagyd, hogy a hangulatod uralkodjon el rajtad! Te mindig bezárkóztál, ha valami fájt neked, de most ne tedd, kérlek! Itt vagyok, hogy segítsek. Mindig elrejtetted előlem, ha szenvedtél. Most ne szenvedj némán, hallod? Mondd el, mi történt! Most had segítsek én neked.

-        Semmi sem történt, mama. Semmi az égvilágon – mormolta Sirius. – És nem érez semmit, szóval nem kell hazudnod.

-        Nem hazudtam, kicsim – szólt a boszorkány, és megsimogatta Sirius haját. – Hope és én el akarunk hívni ebédelni. Jót tenne most neked, ha kicsit elmennél innen.

-        Nincs kedvem.

-        Nem fogadok el ellenvetést. Ha akarod, hazaküldöm Hope-ot. Nem akarom, hogy felbosszantson téged.

-        Nem akarok elmenni sehová, mama. Nincs kedvem semmihez. Majd hazamegyek aludni, előtte pedig megpróbálok dolgozni.

-        Nos, majd meglátjuk. Mindjárt visszajövök – szólt anyja határozottan, és elindult kifelé.

Sunny beküldte lányát fia irodájába, de megtiltotta neki, hogy zaklassa a testvérét, vagy hogy egy szót is szóljon. Becsukta a két helyiséget elválasztó ajtót, aztán megszólította a csodálkozó Wendyt.

-        Mit művelt a fiammal, Miss Richards? – vonta kérdőre a lányt.

-        Én… én semmit – tiltakozott a lány. - Kellett volna tennem valamit?

-        A fiam mély letargiába esett, ami nem magától jött, tehát igenis volt valami kiváltó oka. És ez az ok nyilvánvalóan ön, nem más – jelentette ki Sunny hűvösen.

-        Én? Miért épp miattam történt volna? Mrs. Black, én nem… - ellenkezett Wendy halkan és riadtan.

-        Szereti őt? – kérdezte meg Sunny, mélyen belefúrva tekintetét a másikéba.

-        Én…

-        Csak feleljen a kérdésemre, Miss Richards! Szereti Siriust, vagy sem?

-        Én… nem igazán értem, hogy… - dadogta a lány. - Mint egy barátot. Igen, kedvelem Siriust.

-        Rendben. Akkor, ha két nap múlva sem jön dolgozni, legyen szíves elmenni hozzá, és megbeszélni vele, amit kell – szólt Sunny, és a lány kezébe nyomta fia lakáskulcsát. - Addig pedig nyugodtan gondolkodjon el azon, mit fog neki mondani, hogy magához térítse! Biztos vagyok benne, hogy nem fog jönni, hacsak nem történik valami, ami kizökkenti. Az apja sem tette volna meg, tehát ő sem fogja. Tudja, Miss Richards, amikor a férjem azt gondolta, hogy a legjobb barátjába vagyok szerelmes, ugyanilyen állapotba került. Csupán attól, hogy azt hitte, nincs értelme szeretnie engem, mert én nem fogom őt szeretni. Ön fontos a fiam számára. Fontosabb, mint gondolná. És ha valamivel megbántotta őt, akkor engesztelje is ki! Nem engedem meg, hogy bántsa! Épp elég nehéz élete volt eddig, és ha ön még nehezebbé teszi azzal, hogy fél saját magától és az élettől, akkor elszalaszt egy lehetőséget arra, hogy megismerje a boldogságot! Sirius talán bántotta önt bármivel is, mióta ismeri?

-        Nem, asszonyom – felelte Wendy halkan.

-        Megpróbálta önt oldottabbá tenni, nem? Hogy ne legyen olyan zárkózott, mint eddig. Ez baj talán? – pillantott kérdőn Sunny a lányra.

-        Nem, Mrs. Black, nem az.

-        Akkor miért kell eltaszítania? – kérdezte Sunny megrovóan. - Soha nem ártott önnek, és segíteni próbál! Azt nem kell elmondanom, hogy mennyire kedveli magát. Rájöhet magától is, tekintve, hogy Sirius sosem hozott el egyetlen lányt sem a roxmortsi házunkba ön előtt. És tudom, hogy szándékosan tette. Még akkor is, ha ösztönösen fogta meg az ön kezét, mielőtt hoppanált volna. Épp elég jól ismerem a fiamat. Érje akár a legmegrázóbb hír vagy látomás, mindig ésszerűen és világosan tudott gondolkodni. A férjem halálakor elintézte, hogy már év vége előtt egy héttel elszabadulhasson az iskolából, csak azért, hogy mellettem legyen a legrosszabb és legnehezebb pillanatokban. Pedig akkor is látomása lehetett. Érezte, mi történt az apjával, ő mégis tudta, miket kell elintéznie, hogy velem lehessen. Mit gondol, Miss Richards, az apja halálhíre kevésbé megrázó lehetett egy tizenhárom éves kisfiúnak, mint az öccse kisebb balesete kétszer annyi idős korában? Pontosan tudta aznap is, mit tesz.

-        Mégis… mégis miért mondja ezt el nekem, asszonyom? – érdeklődött kíváncsian Wendy.

-        Nyissa ki végre a szemét, és lépjen, mielőtt késő lenne! – mondta Sunny megértően. - A harmadik napon menjen el hozzá, és mondja el neki, amit kell! Ha nem tudja, mit kell, akkor majd ráébred, Miss Richards! Egyébként nem kellett volna gyengítenie az érzelmeit a fiam iránt – fordult egy pillanatra vissza Sunny mosolyogva, mielőtt benyitott volna a másik irodába. - Sensomágus és legilimentor vagyok. Érzem, mit érez a fiam iránt, és tudom, mikor hazudik. De azért jó próbálkozás volt, Miss Richards!

-        Gyerekek, menjünk ebédelni! – folytatta immár a másik helyiségben.

-        Nem megyek sehova, anya, már mondtam! – ellenkezett Sirius mogorván, de továbbra sem emelte fel a fejét az asztalról.

-        De igenis jössz! – szólt Sunny szigorúan. – Hozzád megyünk, biztos nem vágysz ilyen állapotban nagy társaságba, beszélgetünk, és holnap bejöhetsz dolgozni, ha akarsz.

-        Nincs kedvem. Főképp nem Hope-pal! – morogta Sirius. - És nem vagyok semmilyen állapotban, mama! Csak fáradt vagyok.

-        Nevezd, aminek akarod, én akkor is tudom, mi bajod. És én is annak fogom nevezni, aminek én akarom. Boldogtalan vagy, és ki kell szellőztetned a fejed, tehát most hazamegyünk.

-        Utállak ilyenkor!

-        Apád is ilyeneket mondott, ha nem volt ínyére, hogy nekem van épp igazam! – nevetett fel az asszony. – Már hozzászoktam egy Black reakciójához, szóval nincs semmi ellenvetés, kicsim. Gyere! Hope, ugraszd ki valamivel a székéből!

-        Hogy én épp most érjek hozzá, mikor ilyen duzzogós hangulatban van? – ellenkezett Hope fintorogva. – Mama, ennél még az is jobb volt, mikor ordibált Denise Marlow miatt otthon!

-        Ez nem duzzogás kicsim. Sokkal rosszabb. Elvesztette minden életkedvét, úgy érzi, nincs miért élnie, hiába tesz bármit, nem figyel rá az, akinek legjobban szeretné kivívni a figyelmét, és most hadd ne taglaljam tovább. Te már átélted az ilyesmit, igaz, apróbb adagokban, de még a te időd is eljöhet! Nos, van nálad csokoládé?

-        Csoki? Minek kellene az neked?

-        Fogalmazzunk úgy, Hope, hogy a bátyádban most túl kevés a boldogsághormon. És a csokoládé rá az orvosság. Köztudottan endorfintermelést segítő termék.

-        Megteszi ez a legújabb belga is? – kérdezte Hope, és csörögni kezdett valami papírral.

-        Ne emlegesd nekem a belgákat, mert még pocsékabbul leszek! – mordult rá testvérére Sirius, felkapva a fejét.

-        Mi bajod van már megint, Sirius? – értetlenkedett Hope. – Egy belgát sem ismersz. Vagy igen?

-        Képzeld, volt szerencsém néhányhoz, ugyanis nekem köszönheted azt, hogy most az egyik terméküket tarthatod a kezedben! De…

-        Csak nem akkor volt az a tárgyalásod, mikor megtörtént az a… - szakította félbe Siriust anyja elsápadva.

-        De igen, mama, épp akkor volt! – morogta Sirius.

-        Miről van szó? – kérdezte Hope homlokráncolva.

-        Még mindig nyomaszt, ami történt? Hiszen azóta minden megváltozott. Nem?

-        Változott pár dolog, de akkor sem az a nap életem legboldogabb emléke, és egyáltalán nem óhajtok emlékezni se rá, mama, szóval ezt a témát fejezzük be! Menjünk, ahova akartok! Tessék, meggyőztetek, elmegyek innen – szólt Sirius, és felvette a kabátját.

-        Wendyt nem visszük? – kérdezte hirtelen Hope elvigyorodva.

Sirius megmerevedett, és gyilkos pillantást vetett a lányra.

-        Persze, rögtön! Másra sem vágyom jobban! Menj, szólj neki! Úgysem jön! Rengeteg a dolga, mint mindig! – mondta Sirius gúnyolódva, és meg sem várva anyját és húgát, kiment az irodából, egyenesen a lifthez.