A Temze partján

Sirius jókedve egészen másnap reggelig kitartott. Wendy meglepően könnyen és gyorsan beletanult új munkájába. Szinte olyan gyorsan, mintha eddig is titkárnősködött volna.

Sirius új titkárnője segítségével első közös napjukon háromszor több ügy végére tudott pontot tenni, mint az előző két évben bármikor. Remekül tudtak összedolgozni, és Wendy Richards rengeteget tudott segíteni. Ám Sirius még mindig eltöprengett azon, honnan lehet ismerős neki a lány. A nevét biztosan nem hallotta még ezelőtt.

’Talán csak valamelyik másik nőre hasonlít valamiben, akit ismertem. Még sosem láttam itt korábban, mielőtt összeismerkedtünk volna, tehát nem innen lehet ez az ösztönös érzés.’ – nyugtatta le magát gondolatban legtöbbször.

Sirius épp bele akart fogni egy sürgősnek tűnő új feladat elintézésébe, mikor hirtelen egy lila papírrepülő szállt be az irodájába. Az ilyen belső üzenetek megszokottak voltak a minisztériumban.

-        Wendy, mibe fogadunk, hogy ez a miniszterünktől jött? – vigyorgott titkárnőjére Sirius, miközben kezébe vette a papírt.

-        Én nem lennék ennyire vidám, ha valóban Mr. Marlow küldte volna – felelte a lány aggódva. – Belegondoltál, hogy akár ki is rúghat innen?

-        Én már többször is elmondtam, hogy egyáltalán nem érdekel, mit lép Emerald Marlow – szólt Sirius vállrándítva. – Elegem volt a kicsi lányából, és kirúgtam. Ennyi. Már réges-rég meg kellett volna tennem. Túlontúl messzire ment. Ha Emerald Marlow mégis úgy véli, rám nincs akkora szüksége, mint amennyire állította, vessen magára. Kíváncsi leszek rá, hogyan marad meg a miniszteri székben nélkülem. Angliában pedig nem túl sok olyan ember szaladgál rajtam kívül, aki 4 nyelven beszél a varázslények nyelvein kívül, mindegyiket majdnem anyanyelvi szinten, tehát helyettest se nagyon tudna találni.

Kibontotta az üzenetet, és elolvasta. Jól tippelt. Valóban a mágiaügyi miniszter küldte a levelet. Behívta őt egy „bizalmas” beszélgetésre az irodájába.

-        El kell mennem, Wendy. Tudod ezt folytatni egyedül? – fordult a lányhoz Sirius.

-        Szerintem igen, de… ugye visszajössz? – kérdezte a lány halkan, lehajtva a fejét.

-        Persze – nevetett fel Sirius. – Ha ki is rúgnak, van itt néhány személyes holmim. És már elfelejtetted, mit mondtam tegnap? Ha nekem mennem kell, te is velem jössz.

-        Már úgy megszerettem ezt a munkát! – sóhajtott fel fejét felemelve a lány és elmosolyodott. – Nem akarok megint másikat keresni.

-        99%, hogy maradunk, kicsi Wendy – vigyorgott Sirius búcsúzóul a lányra, mielőtt elindult a mágiaügyi miniszterhez.

Sirius beszállt a liftbe, és lement az első emeletre. Nem volt ideges. Tudta, mire számíthat, hiszen öt hosszú éve állt a mágiaügyi miniszter alkalmazásában. Emerald Marlow nem volt épp egy erélyes, erőskezű varázsló. Nem tudott alakoskodni, minden leolvasható volt az arcáról.

És Sirius az évek során tett arról, hogy nélkülözhetetlenné váljon a miniszter számára. Ha Emerald Marlowt mégis meggyőzte a lánya arról, hogy őt rúgja ki, ő akkor sem esik pánikba. Igaz, hogy ezzel kissé nehezebbé válik a céljához vezető út, de ő sosem hátrált meg a kihívások elől.

De Emerald Marlownak nincs annyi mersze, hogy kirúgja legtehetségesebb, legbizalmasabb munkatársát. Hiszen azzal szinte a miniszteri székről is lemondana. Ezt pedig nem kockáztatja meg.

Kopogás után belépett a miniszter irodájába. Emerald Marlow neki hátat fordítva pipázott a székében. Sirius megeresztett egy gúnyos mosolyt, mielőtt megköszörülte a torkát, hogy jelezze megérkezését.

’Játszd csak meg a nagyhatalmú varázslót! Engem nem ijesztesz meg ezzel, hisz épp elég jól kiismertelek már!’ – gondolta magában Sirius.

-        Óh, fiam, már itt is vagy? – fordult felé a miniszter csodálkozást tettetve.

Sirius azonban félelmet érzett áradni a főnökéből. Ez kissé meglepte.

-        Hívatott, tehát jöttem, miniszter úr – felelte Sirius ártatlan mosollyal az arcán.

-        Nos, igen, akkor… - kezdte Emerald Marlow habozva.

-        Nyilván a kedves lánya beszámolt önnek a tegnap történtekről, nemde? – szakította félbe Sirius a férfit. – Megtudhatom, hogyan mesélte el önnek? Szeretném tudni, milyen verzióra kell reagálnom.

-        Denise azt állítja, kirúgtad őt, mert hibázott egy kicsit a belgákkal való ügyetek kapcsán – hebegte a miniszter tétován, és eloltotta a pipáját. – Szegény kislányomat nagyon megrázta ez, és rettenetesen sajnálja, hogy bonyodalmat okozott neked.

Sirius nem tudta megállni, hogy gúnyosan és bosszúsan fel ne morduljon.

-        Szóval ezt állította? Nocsak, ez igazán érdekes – szólt Sirius ironikusan. – Egyebet nem mondott önnek? 

-        Nos, hát igen… öhm… ez persze teljes képtelenség, de… azt is mondta, hogy a helyemre pályázol. A kis Denise-nek élénk egy fantáziája van, nem igaz? – nevetett fel erőltetetten a férfi.

Sirius már kezdte érteni, mitől tart a miniszter. Megrémült a hírtől, amit a lánya volt szíves elárulni neki, és most retteg Siriustól, hogy esetleg valóban a helyére akar kerülni.

-        Nos, lássuk, kedves Emerald – kezdett beszélni Sirius nagyot sóhajtva. – Azért tettem ki a lánya szűrét, mert, már megbocsásson, egy naplopó, és két év alatt állandóan mást dolgoztatott maga helyett, azonkívül nekem sem tett jót, hogy két ember helyett dolgoztam. Plusz, az sem elhanyagolható szempont, hogy minden pillanatban le akart feküdni velem, holott ezerszer a tudomására hoztam, hogy van barátnőm, vagy hogy engem hidegen hagy a szépsége. A belgákkal kapcsolatban nem véthetett, mivel semmi szerepe nem volt abban, hogy megkötöttük a gyártási szerződést. Ezenkívül fondorlatos módon kihasználta, hogy nem bírtam elviselni a jelenlétét, és kissé ittas állapotomban az ágyamba mászott az elmúlt utunk második éjjelén. A másik dolog, amit volt szíves említeni, az, be kell valljam, szóról szóra igaz. Ön után én leszek a mágiaügyi miniszter, ez biztos, kedves Emerald. Van hozzáfűznivalója? – pillantott az enyhén remegő miniszterre Sirius.

-        Biztosan félreértetted Denise-t, kedves fiam – mosolyodott el idegesen a miniszter. – Az én ártatlan kislányom sosem vetemedne arra, hogy…

-        Ártatlannak nem nevezném a lányát, miniszter úr – szakította félbe Sirius bosszúsan a férfit. – Belátom, én is hatalmas hibát követtem el, amikor nem kerestem más módot arra, hogy hazajussunk a tervezett időben, és megszálltunk egy mugli panzióban. Ám abban nem én vagyok a hibás, hogy a kislánya beosont a szobámba egy átlátszó köntösben meztelenül, és hogy utánam jött a fürdőszobába, ahol én épp próbáltam kijózanodni. Senki nem hatalmazta fel arra a lányát, miniszter úr, hogy belépjen a szobámba. Én részeg voltam, talán megbocsátja, hogy erre hivatkozom, de józan fejjel azonnal kidobtam volna a kedves Denise‑t a szobámból. Csakhogy nem voltam józan, így megtörtént, ami történt. Ez volt az egyik ok, ami miatt kénytelen voltam elmozdítani Denise-t a helyéről. A másik, még ennél is nyomósabb ok, hogy eszemben sincs tovább eltűrni, hogy egész munkaidő alatt a körmeit reszelgeti és festegeti, vagy épp boszorkánydivat magazinokat olvasgat, ahelyett, hogy a dolgát intézné. Egy eddig számomra ismeretlen titkárnő végezte el a kedves lánya dolgát az utóbbi másfél évben, és én magam. Érdekes módon, amióta Wendy Richards kisasszonyt ültettem a helyére, sokkal gyorsabban intézem a feladataimat, mert az a lány, annak ellenére, hogy a korábbi munkájának köze sem volt a mostani feladataihoz, nagyon jól végzi a dolgát.

-        Mi… milyen nevet… mondtál, kedves fiam? – kérdezte Emerald Marlow remegő hangon, hatalmas szemekkel.

Siriust meglepte ez a reakció. Inkább arra számított, hogy értetlenkedve kérdez vissza a főnöke, de ez a riadalom… nem tudta mire vélni.

-        Wendy Richards – ismételte meg a lány nevét Sirius homlokráncolva.

-        Nos… khm… igen… igen… Wendy Ri… Richards… - hebegte Emerald Marlow, próbálva leplezni ijedelmét. – Hogyan találtál rá, kedves fiam? Hiszen ő csak kézbesítő volt eddig. És talán véletlen, hogy ért az adatgyűjtéshez… nos… igen… sajnálom, de nem dolgozhat veled tovább az a lány – vált sokkal határozottabbá a miniszter hangja hirtelen.

-        Miért ne dolgozhatna, miniszter úr? Semmi köze a Denise-zel kapcsolatos dolgaimhoz! – szólt Sirius dühösen.

Nem értette ezt az egészet. Az lenne a logikus, hogy őt rúgja ki a miniszter, hiszen kirúgta Denise-t, és beismerte, hogy a helyére pályázik, de eddig nem is említett ilyesmit. Erre, épp hogy csak megemlíti Wendyt, a férfi megrémül, aztán őt akarja kirúgni. Vagy legalábbis visszahelyezni korábbi helyére. Sirius nem volt hülye.

’Itt valami más dolog is van, nem csak Denise és én! Talán valami titok kiderülésétől tartana? De hát Wendy eddig csak egy jelentéktelen kis lótifuti volt, semmit sem tudhat a hivatali titkokról…’ – gondolta Sirius zavartan.

-        Mert… mert nem, és kész – érvelt a férfi láthatóan idegesen pislogva Siriusra.

-        Mi az, talán Wendy az ön eltitkolt, egy régi félrelépéséből született lánya, vagy mi? – gúnyolódott Sirius. – Wendy Richards ezerszer inkább megérdemli, hogy mellettem dolgozhasson, mint az ön lánya, miniszter úr! És ha őt ki akarja rúgni mellőlem, akkor számoljon azzal is, hogy én is megyek vele! Nem fogom hagyni, hogy őt büntesse valami olyasmiért, amihez semmi köze sincs!

-        De… de meg kell értened, hogy ő… ő veszé… akarom mondani nem elég jó neked – hebegte Emerald Marlow vörös arccal.

-        Jobb, mint Denise volt, miniszter úr, és nálam ez elég ok arra, hogy igenis magam mellett tartsam. Mint már mondtam önnek, döntsön: Vagy én és Wendy dolgozunk a főosztályon, vagy egyikünk sem. Tehát, mi a válasza? – tette fel a kérdést Sirius, szinte már sziszegve.

Felháborította, hogy a miniszter a saját, ostoba lányát méltóbbnak tartja arra a munkára, mint Wendy Richardsot, akit nem is ismer, és akinek nincs tisztában a képességeivel sem. Wendy szorgalmas volt, ügyes, okos… és nem mellékes érv mellette az sem, hogy nem akart Siriustól semmit.

-        Ha ennyire jó munkát végez szerinted, kedves fiam… akkor… maradjon – adta meg magát a miniszter legyőzötten. – Dehát alig fél napja van ott, honnan tudod, hogy valóban mindent meg tud majd csinálni, amire szükséged lesz? – próbált belekapaszkodni a miniszter az utolsó szalmaszálba. – Csak egy kézbesí…

-        Wendy Richards okosabb az ön lányánál, már megbocsásson! – sziszegte Sirius dühbe gurulva. – És ha valamit nem tud, majd megtanítom rá! Van elég sütnivalója és szorgalma ahhoz, hogy egykettőre beletanuljon mindenbe. Engem az nem érdekel, hogy nincs olyan szép, mint Denise, mert ez a leglényegtelenebb szempont a munkám szempontjából! Ha nincs más, akkor én távozom. Engedelmével, miniszter úr… - nyitotta ki az ajtót Sirius, ám egy percre még visszafordult. – Ó, és végre jegyezze meg, hogy nem vagyok a fia! Az apámon és az anyámon kívül senkinek nincs joga arra, hogy a fiának nevezzen, főképp nem önnek, miniszter úr! Maga még arra sem képes, hogy megtegye, amire már többször kértem, szóval jobb, ha leszokik erről a fiamozásról! Különben hamarabb viszem véghez a miniszterváltást, mint képzelné! És ezt vegye figyelmeztetésnek! A viszontlátásra, miniszter úr! – fejezte be Sirius gúnyos vigyorral, majd távozott a láthatóan rémült miniszter irodájából.

Szinte már vidáman tért vissza ötödik emeleti irodájába.

-        Maradunk, kicsi Wendy – jelentette az aggódó lánynak Sirius vigyorogva, ahogy belépett az irodájukba.

-        Hogy intézted el ezt, Sirius? – kérdezte hatalmas, álmélkodó szemekkel Wendy.

-        A miniszterünk fél tőlem, mivel beismertem, hogy miniszter akarok lenni – nevetett fel Sirius, és leült Wendy asztalának szélére. – És mondtam már, hogy kellek neki. És tudod, mi történt, Wendy? – kérdezte a lánytól elkomolyodva. Még mindig nem értette, mi lappanghat a miniszter különös viselkedése mögött. – Engem meg sem próbált elbocsátani. Inkább téged akart kirúgni mellőlem. Bár fogalmam sincs, mi baja lehet veled. Talán Denise akarta, hogy téged távolítson el inkább, hátha akkor visszaveszem őt. Arra aztán várhat! – nevetett fel ismét Sirius gúnyosan. – Inkább titkárnő nélkül maradok, minthogy őméltóságát még egyszer itt kelljen látnom! De nem kell félned, kicsi Wendy! Maradunk mind a ketten – mosolygott rá végül a fura arcot vágó lányra.

Siriusnak remek ötlete támadt. Nem volt kedve most a száraz, hivatali ügyekkel foglalkozni.

-        Tudod mit, kicsi Wendy? Lógjunk el innen mára! Majd holnap dolgozunk. Ma nincs kedvem ehhez. Lemehetnénk a Temze partjára, és beszélgethetnénk. Benne vagy?

Wendy olyan arcot vágott, mintha gondolatban valahol máshol járt volna.

-        Hogy… mit mondtál? – kérdezte zavartan.

-        Azt, hogy ma nem fogunk itt maradni, és dolgozni. Szeretnélek elvinni a Temze partjára, és beszélgetni veled kicsit. Benne vagy?

-        Ez nem szabályellenes, Sirius? – kérdezte elmosolyodva a lány.

-        Kit érdekel? – kuncogta Sirius. – Én vagyok az osztályvezető, és nekem nincs kedvem ma dolgozni. Hála a csodálatos titkárnőmnek, sokkal gyorsabban haladok a feladataimmal, mint eddig. Szerintem megérdemlünk egy szabadnapot.

Wendy elpirult a dicséret hallatán, és zavarában lehajtotta a fejét.

-        Ha ezt szeretnéd, akkor menjünk – suttogta.

-        Ha azt akarod, hogy munkával töltsük a napot, akkor mondd meg – szólt Sirius halkan. – Nem kell elhallgatnod, hogy mi a véleményed erről. Nyugodtan mondd meg, ha nem helyesled a tervem.

-        Nincs kifogásom ellene, csak már megszoktam, hogy minden nap dolgozom, és ez az ötlet kicsit fura – suttogta a lány.

-        Nos, jobb, ha hozzászoksz, kicsi Wendy – kuncogta Sirius. – Két év alatt egyszer sem lógtam a munkából, különben nem lettem volna kész mindennel időben. De amióta te lettél a segítőm, megengedhetjük magunknak. Már így is sokat intéztünk egy nap alatt, mert te rengeteget segítettél nekem tegnap.

-        Köszönöm – mondta halkan a lány.

-        Nincs mit megköszönnöd, Wendy – tiltakozott Sirius, és felemelte a lány fejét. – Én lehetek hálás neked, mert ennyit segítesz nekem. Nos, akkor indulhatunk?

Sirius lehuppant az asztalról, és kezét nyújtotta a lánynak. Wendy tétován megfogta a kezét, aztán elmosolyodott.

-        Ja, egyébként kézenfogva kellene kimennünk az osztályról, mert elfelejtettem kihirdetni, hogy nem vagy a barátnőm, kicsi Wendy – jegyezte meg Sirius vigyorogva, mielőtt kiléptek volna az irodából. – Ugye nem baj?

-        Megtisztelő, Mr. Black, hogy megfogja a kezem – mosolygott rá Siriusra a lány.

Elindultak a Temzéhez. Miután kiértek a Minisztériumból, hoppanáltak, hogy hamarabb oda érjenek. Amikor megérkeztek, Sirius nagyot sóhajtva megállt egy rövid séta után a kedvenc helyén.

-        Tudod, Wendy, ez a hely szép emléket idéz fel bennem. Egyszer régen az apámmal álltunk itt.

-        Dehát a papádnak bujkálnia kellett a szökése után, nem? – kérdezte csodálkozva a lány.

-        Igen, ez igaz – felelte elvigyorodva Sirius. – Csakhogy apám sosem tartotta be igazán a szabályokat, ahogy én sem.

-        Dehát megint börtönbe zárhatták volna, ha elkapják, nem? – kérdezte a lány értetlenül.

-        Tudod, apa nagyon nehezen viselte, hogy a régi családi házában kell bujdokolnia – kezdett bele a régi történetbe Sirius. – Nem szerette azt a házat, mert rossz emlékei voltak róla. De miután Voldemort visszatért és apának vissza kellett jönnie Londonba, muszáj volt a Grimmauld téri régi házban maradnia, mert a Voldemort ellen küzdők vezetője, egy nagyon idős varázsló ezt látta a legjobbnak, és apa hallgatott rá.

-        Tulajdonképpen te hogy kerülsz bele ebbe a történetbe? – kíváncsiskodott Wendy.

-        Az egy nagyon kalandos történet, kicsi Wendy – nevetett fel Sirius, és a lány felé fordult.

Leültek egy padra a közelben, aztán Sirius folytatta a történetet.

-        Én, a húgom, és anya akkoriban még Brazíliában laktunk. Apa a szökése után velünk töltött egy egész nyári szünetet, de aztán Harry Potter, aki egyébként apa keresztfia, szóval apa kapott néhány levelet Harrytől, és a nyár végén úgy döntött, vissza kell térnie a Roxfort közelébe, mert Harrynek szüksége volt rá.

-        Harry Potter az a fiú, aki legyőzte Voldemortot, igaz? – kérdezte Wendy homlokráncolva. – Hogy lehet, hogy a te papád volt a keresztapja?

-        Tudod, apa és Harry apja a legjobb barátok voltak – magyarázta Sirius. – Ezért vélte mindenki logikusnak, hogy apa volt Potterék titokgazdája, amikor el kellett rejtőzniük Voldemort elől, és ezért került apa az Azkabanba. Mert először valóban úgy volt, hogy ő lesz a titokgazda. Csak az utolsó pillanatban apa úgy gondolta, hogy egy másik barátjuk jobb választás lenne, mert akkor biztos apámat kezdené el keresni Voldemort, és a valódi titokgazda addig biztonságban lenne, és így Harry és a szülei is. Ebbe a tervbe csak azt nem számíthatta be az apám, hogy épp az árulót kérték fel titokgazdának. És ez lett mindannyiuk veszte. Nos, én úgy kerülök a történetbe, hogy tizennégy évesen elszöktem a brazíliai sulimból néhány barátom segítségével, és két hetet apával töltöttem titokban itt, Londonban.

-        Elszöktél? – hitetlenkedett a lány tágra nyílt szemekkel.

-        Ha sejtettem volna, hogy apa hamarosan meghal, akkor akár egy hónaposra is növeltem volna a lógásom, Wendy – sóhajtott hatalmasat Sirius. – De nem vagyok jós. Anya még ma sem tudja, hogy apával voltam. Apa megígérte, hogy nem mondja el neki, mert nem akarta megrémíteni, még utólag sem. A szüleim nagyon szerették egymást. Annyira, hogy azt el sem tudod képzelni, kicsi Wendy! Apa elmesélte nekem, hogy egyszer nagyon összebalhézott a legjobb barátjával, Harry Potter apjával, mert Harry édesanyja elkotyogta anyámnak, hogy apa aurorként dolgozott abban az időben, és hogy bármikor meghalhat. Apa nem akarta, hogy anyám aggódjon érte, és ezért nem mondta el neki, mivel foglalkozik valójában. Amikor anyám megtudta az igazat, akkor apám nagyon dühös lett Potterékre, amiért anya szenvedett a hírtől. Aztán néhány nappal az eset után beállított hozzájuk, és nagyon nagy balhét csapott. Verekedett a legjobb barátjával anyám miatt, most gondolj bele!  - pillantott röviden a lányra.

-        Mindezt azért, mert nem akarta, hogy anyám sírjon és aggodalmaskodjon, mikor ő nincs mellette. Nem tudta elviselni, ha anyát szenvedni látta. Nos, visszatérve rám, én alaposan elterveztem mindent. Apa nagyon hiányzott nekem, mert abban az évben alig láthattam őt. Anya ugyan meglátogatta, amikor tudta, de nekem és Hope-nak, az ikerhúgomnak, iskolába kellett járnunk. Ezért megbeszéltem egy-két barátommal a suliban, hogy két hétre ellógok onnan, és ők falaztak nekem. Ha valamelyik tanár hiányolt, akkor azt hazudták, hogy nagyon beteg vagyok, és a szobánkban fekszem. Ja, és az egyik srác apjának azt mondtuk, hogy életbevágóan fontos, hogy eljussak Londonba, és ő hoppanált ide velem. Más módszerrel sokáig tartott volna ideérni. Apának azt mondtam, hogy anya megengedte, hogy eljöjjek hozzá, és hogy kikért egy időre a suliból. Az egészből persze egy szó sem volt igaz – csóválta meg a fejét Sirius szomorú-vidáman.

-        Nagyon jól szórakoztunk az első héten. Apa rengeteg dolgot elmesélt nekem. Például, hogy a Roxfortban ő és a barátai vadítottak meg egy kopogószellemet. Talán már te is hallottál róla. Hóborcnak hívják, és minden évben egyre gonoszabb és alattomosabb az a szellem. Szóval nagyon boldog voltam, hogy apámmal lehetek. Aztán valahogy apa rájött, hogy anya nem is tud arról, hogy ellógtam. És rettenetesen dühös lett. Ordibált velem, hogy hogy tehettem ezt, és hogy ha anyám megtudja, akkor nagyon ki fogok kapni mindkettőjüktől, mert ő nem fogja hagyni, hogy anyám szomorú legyen miattam. Végül, hatalmas szerencsémre, anyám nem tudta meg, így megúsztam a letolást. Amikor apa haragja lecsillapodott, nevetni kezdett, és azt mondta, hogy „Ez az én fiam!” Szinte büszke volt rám, hogy milyen jól megszerveztem az egész szökést, és azt mondta, kár, hogy neki nem jutott idejében eszébe ez, mikor ő volt gyerek. Mindent egybevetve nagyon élveztük mindketten azt a két hetet.

Sirius rövid ideig hallgatott, majd folytatta.

-         Egyszer pedig, annak ellenére, hogy a Voldemort elleni rend vezetője, a Roxfort akkori igazgatója, Albus Dumbledore apám lelkére kötötte, hogy nem mozdulhat ki a főhadiszállásról, apa beöltözött egy álruhába, és velem együtt kijött ide, ahol annak idején anyámmal is szerettek sétálni. Azóta rendszeresen járok erre, hogy emlékezzek rá - fejezte be a történetet Sirius meghatódva.

-        Ne ríkass meg, Sirius, nagyon kérlek – suttogta Wendy. – Nem akarok sírni, de amiket mesélsz, az mind annyira megható.

-        Anya is megjegyezte egyszer, hogy apa néha annyira költőien fejezte ki magát, hogy nem tudta megállni, és elbőgte magát! – kuncogta Sirius. – Úgy tűnik, én ezt is örököltem tőle!

Wendy is nevetni kezdett, azzal az elfojtós nevetéssel, ahogy szokott.

-        És melyikőtök hasonlít legjobban apukádra? – kérdezte aztán a lány mosolyogva. – Lefogadom, hogy te kiköpött mása lehetsz!

-        Majdnem, de leginkább külsőségekben – felelte Sirius mosolyogva. - A szemem azonban anyáé. Hope és Jamie örökölte apa sötétkék szemeit. Minden másban azonban én hasonlítok rá a leginkább. Talán nem annyira heves a vérmérsékletem, mint neki volt. Az is inkább Hope öröksége. Ebben tudod mi volt a vicces?

-        Mindjárt elmondod, nem? – kuncogta Wendy.

-        Igazad van. Túl sokat beszélek – nevetett fel Sirius. – Nos, miután eljutott hozzánk apám halálhíre, közöltem anyámmal, hogy szeretném a Roxfortban befejezni a sulit, hogy megismerhessem azt a helyet, ahol ő és apa egymásba szerettek. Egyszóval összepakoltunk, és átköltöztünk Rióból Roxmortsba. A suliban viszont tanított egy férfi, aki annak idején apám és James Potter legnagyobb ellensége volt. És az a tanár egy kalap alá vett minket az apáinkkal, ahogy az első és utolsó beszélgetésemkor Harry elmondta. Harry nem olyan volt, mint az édesapja. Az édesanyjára ütött, ezért eléggé megviselte, hogy azonosítják az édesapjával. Én viszont majdnem olyan vagyok, mint apa volt gyereknek, ha vádaskodásról és effélékről van szó. És elég rendesen rászálltam arra a tanárra, mikor sértegetni kezdte apámat. Hope nem abba a házba került, mint én, de őt valahogy a tanár sem piszkálta annyit. Talán, mert ő lány, nem tudom. Vagy azért, mert épp elég bosszúságot jelentettem neki én, és nem volt mersze szekálni a testvéremet is. Viszont ha Hope-pal is piszkálódott volna, biztos rosszabbul jár, mert a testvérem veszekedős és verekedős típus.

-        Ez nagyon veszélyes dolog volt, nem? – kérdezte Wendy aggódva. – Hiszen ki is csaphattak volna a Roxfortból téged!

-        Engem nem érdekelt, kicsapnak-e, vagy sem – felelte Sirius vállrándítva. – Az volt a lényeg, hogy nem hagytam, hogy a tanár sértegesse apámat, aki már nem védekezhetett ez ellen. Akár az egész osztály előtt is kiálltam mellette. Nem érdekelt, a társaim mit gondolnak. És legtöbbször, mikor büntetőmunkán voltam a tanárnál, még akkor is el tudtam szórakozni vele. Volt, hogy eltereltem valamivel a figyelmét, és közben átfestettem a haját feketéről lilára, zöldre, vagy kékre. Aztán persze nem értette, miért röhögök rajta. Volt olyan is, hogy szétrepesztettem a ruháját valahol, ő meg két napig észre sem vette az egészet. Röhejes alak volt.

-        Ez csak valami tréfa, igaz? Nem tehettél meg ilyesmiket, különben kicsaptak volna – jelentette ki Wendy fejét rázva.

-        Minden szavam igaz, hidd el! – jelentette ki Sirius komolyan. – De a tanár úgy gondolta, ez csak a kettőnk ügye. Dumbledore professzor pedig csak nevetett volna rajta, ha azzal állít be hozzá a tanár, hogy egy kis tizenéves állandóan túljár az eszén! El sem hitte volna neki. Úgyhogy megúsztam.

-        Olyan egy mázlista vagy, osztályvezető úr! – kuncogta a lány.

-        Tudom – nevetett fel Sirius. – Különben hogy lehetnél te a titkárnőm, kicsi Wendy? Fogalmam sincs, miért döntöttem melletted, de nem jártam rosszul veled, az biztos! Visszatérve a Roxfortra, neked is ismerned kellett a tanárt, ha csak egy év korkülönbség van köztünk, nem igaz? Perselus Piton volt a neve, és bájitaltant aztán meg sötét varázslatok kivédését oktatott.

-        Talán emlékszem rá – felelte Wendy töprengő arccal. – Tulajdonképpen szerettem a bájitaltant, és nem érdekelt, milyen alávaló alak a tanár, mivel engem nem szekált.

-        Te is mázlista vagy, kicsi Wendy! – kuncogott Sirius. – Melyik házban voltál? Nem értem, hogyhogy nem emlékszem az arcodra. Mégha nem is ismertem minden nálam fiatalabb diákot név szerint, a legtöbbjük arca megragadt a fejemben.

-        A Hollóhátban. Te griffendéles voltál, le merném fogadni!

-        Igen. Hope ezért is irigykedett rám, mivel ő a Hollóhátba került, és nem oda, ahová én és a szüleink. Nem ismerted őt legalább? Hosszú, fekete haja van a húgomnak, mindig bajba került, de sütnivalója is van, azt elismerem.

-        Nem… nem volt egy Antony Buchanan nevű barátja? – kérdezte Wendy homlokráncolva.

-        Őszintén szólva nem nagyon jegyeztem meg a pasijai nevét, mivel gyerekkorában egyik fiút szedte fel a másik után – vallotta be Sirius kuncogva. – És engem amúgy is csak a tanulás, meg a Piton-szekálás izgatott akkoriban. És örültem, hogy legalább nincs a közelemben az ikerhúgom, hogy állandóan bosszantson. Két srácra emlékszem, akikkel néhány hónapig járt. A nevüket már elfelejtettem, de… hogy nézett ki az az Antony?

-        Magas, barna hajú, szürke szemű srác volt, a kviddics csapat egyik terelője, és állandóan turbékolt egy fekete hajú lánnyal a klubhelyiségben, mikor én hatodikos voltam.

-        Igen, az Hope lehetett. Volt egy ilyen pasija, mint amit leírtál. Jó Merlin, azt tudtam, hogy a húgom nem élt épp apácaként, de hogy nyilvánosan nyalja-falja a barátját, az számomra kissé gyomorforgató! – szörnyülködött Sirius. – Én legalább édes kettesben intéztem az intimebb dolgaimat. Csak került volna a Griffendélbe ő is, tettem volna róla, hogy visszafogja magát! Már kezdem érteni, miért akarta az a hollóhátas barátnőm, hogy teperjem le egy hónap után! Ha ismerte a húgom szégyentelenségét, akkor méltán gondolhatta, hogy én is legalább olyan vagyok.

-        Miért, nem voltál olyan? – kuncogta Wendy.

-        Szolidan visszafogtam magam a családom jó híre kedvéért – tréfálkozott Sirius. – Hogy kitől örökölhettem az akkori visszafogottságom, azt nem tudom, mivel a szüleim is elég szégyentelenek voltak, és a barátaik előtt is hosszan csókolóztak annak idején. Én azonban uralkodtam magamon, amíg egy csendes, használaton kívüli osztályterembe nem csalogattam a barátnőimet. Ott azonban elszabadult a pokol. Egyszer majdnem rajtakapott az egyik tanárom, miközben folyt a téma köztem és a lány között.

-        Menten szívbajt kapott volna a tanár, ha meglát titeket, igaz? – kérdezte Wendy kicsit elpirulva.

-        Szörnyethalt volna! – nevetett Sirius. – Lehet, hogy mások előtt nem mutattam ki, milyen gátlástalan tudok lenni, de ahogy becsukódott mögöttünk a poros terem ajtaja, a lány csak néha tudott szóhoz jutni, és akkor sem épp beszélt, hanem sóhajtozott, vagy nyögdécselt – kacsintott a karmazsinvörösre piruló Wendyre Sirius nevetve.

Késő délutánig beszélgettek egymással, bár ezúttal is inkább Sirius beszélt, nem Wendy. Aztán elbúcsúztak egymástól, és hazamentek.