…és ragyogás

-        Wen… Wendy? – kérdezte elfúló hangon, a megszólítottra meredve.

A lány alig néhány lépésre állt tőlük, és olyan fájdalmas tekintettel nézett vissza Siriusra, hogy Siriusnak belesajdult a szíve.

’Jó atyám, ha az egész jelenetet végignézte, akkor most meglehet rólam a véleménye! És ha még az is leesett neki, hogy ő az a Wendy, akiről Denise beszélt, akkor… Merlin, hogy fogom ebből kimagyarázni magam?’ – gondolta Sirius kétségbeesetten.

-        Ó, ki gondolta volna, hogy ez a szörnyszülött lenne a drága, felülmúlhatatlan Wendy? – zökkentette ki gondolataiból Siriust Denise megvető hangja.

Úgy tűnt, a lány visszavágásra készült.

-        Fiúk, lányok, jegyezzétek meg jól a kislányt! Ezentúl mindenki repül innen, aki eredeti nevén, vagyis Lótifutiként meri megszólítani őfelségét, az osztályvezető úr…

-        Te mocskos kis cafka, ne merészeld őt sértegetni! – rivallt rá a lányra Sirius.

-        …teherbe esett szeretőjét – fejezte be a lány a megkezdett mondatát lenéző vigyorral.

Sirius dühtől remegve odalépett Denise-hez, és megragadta a nyakát.

-        Tűnj a szemem elől, mielőtt megfojtalak! – sziszegte oda neki fenyegetően.

Úgy tűnt, ezúttal hatott a fenyegetés. A lány rémülten nézett rá. Ahogy mindenki más is.

-        Mi az, mit bámul mindenki? – kiáltotta Sirius körbepillantva, miután elengedte Denise nyakát. – Mit vártatok egy elitélt gyilkos fiától, mi? Tudom, hogy mindenki azt gondolja, ugyanolyan vagyok, mint az apám! És képzeljétek, büszke vagyok rá! Mert ártatlan volt, akármit állít ez a Merlinverte minisztérium, és mert én tudom, ki volt az apám, és egyáltalán nem érdekel, mit gondoltok! Mindenki a dolgára, de azonnal, különben valóban mindenki repül innen! Wendy, beszélnünk kell, gyere be az…

-        Hú, össze fog veszni a gerlepár, micsoda gyönyörűség ezt…

Denise ismét gúnyolódni próbált, de nem sokáig jártathatta a száját.

-        Takarodj innen, te buta tyúk, amíg szépen beszélek, és valóban meg nem fojtalak! – rivallt rá a lányra Sirius, és megpördült a sarkán. – Rohanj apuhoz, és zokogd el neki, hogy majdnem megöltelek, és hogy tanúk is vannak rá, és hogy azonnal rúgjon ki engem innen! Mondd el neki nyugodtan azt is, hogy miket mondtam neked odabent, és azt is elmesélheted hirtelen támadt őszinteségi rohamodban, hogy képes voltál bemászni egy őrült ágyába, vagy hogy megerőszakoltalak, és hogy te végig tiltakoztál, vagy amit csak akarsz, engem nem érdekel! De ha Wendyn próbálsz ezért az egészért bosszút állni, akkor esküszöm, hogy kirántom az apád alól a székét, és mehetsz vissza a kis falusi házacskátokba, ahol a minisztersége előtt eldugott téged! Vagy tudod mit? Megkönnyítem a dolgod! Ezennel felmondok, ha kívánod! Nem kell többé látnod ebben az életben! Remélem, a papád elfogadja szóban is, és nem kell leírnom. Arra ugyanis már nincs energiám, hála a drága kislányának, aki helyett én és egy ismeretlen tündér, vagy akár nem is egy, hanem több, dolgozott két teljes évig, csakhogy neki meglegyen a csillogó-villogó palotája! És ha végre eldöntötted, maradjak-e vagy sem, akkor majd kopogj be az irodámba. Ha azt még nem felejtetted el, hogy hogyan kell kopogni.

Sirius megfordult, megtorpant Wendy mellett, és dühtől zihálva, kérdőn nézett rá. A lány nagyon össze lehetett zavarodva. Ő is, szinte alig észrevehetően, de remegett. Végül lehajtott fejjel besietett Sirius irodájába.

Sirius bement utána, és a legszívesebben bevágta volna maga mögött az ajtót, mégsem tette. Nem akarta megijeszteni még jobban a lányt. Finoman, apró kis kattanással csukta be, aztán hatalmasat sóhajtott, mielőtt Wendy felé fordult volna.

-        Hiányoztál – bukott ki a száján.

Rögtön el is vörösödött. Nem ezt akarta mondani. Csak bocsánatot akart kérni, erre…

-        A francba is! – kezdett szitkozódni azonnal. – Ne haragudj, sajnálom, hogy belekevertelek ebbe az egészbe. Szégyellem és megvetem magam miatta, de a legutóbb történtek óta én már azt sem tudom, mit teszek, vagy mondok. Bocsáss meg nekem, Wendy! Könyörgöm, esedezve kérlek, hogy bocsáss meg! – fordult a lányhoz könyörgő arccal.

Nem értette, miért olyan fontos neki, hogy a lány ne haragudjon rá. Ha másképp futottak volna össze, nem a zseniálisnak gondolt tervének végrehajtása közben, örömmámorban úszhatna, hogy a lánynak nincs elege belőle, és hogy mégsem hagyta itt a Mágiaügyi Minisztériumot, ahogy Sirius két hónapon át gondolta.

-        Még soha senki nem állt ki mellettem – jegyezte meg a lány könnyben úszó szemmel. – Mindenki… mindenki… azt sem tudták, hogy hívnak. Önön kívül még… sosem… sosem kért bocsánatot senki, soha nem segítettek, ha nekem jöttek, egyszerűen… elsétáltak, mintha nem is léteznék, és…

Sirius nem törődött semmivel. Nem érdekelte, mi a helyes és mi nem. Odasietett a lányhoz, és átölelte. A lány először el akart húzódni, aztán mégis Siriusnak dőlt, és csak sírt perceken át.

-        Mondtam már néhányszor, hogy tegezz – suttogta Sirius a lány fülébe, mikor az lecsillapodott. – Végülis… nem tudom, mennyit hallottál a kinti jelenetből, de odakint mindenki szeretőknek gondol minket az én ostoba ötletem miatt, szóval… ideje lenne, ha legalább tegeznél. Ígérem, hogy amint az a tyúk eltűnik, kikiabálom az egész osztályon, vagy akár az egész minisztériumban, hogy semmi közünk egymáshoz, hogy ne bántsanak téged. Csak… amióta legutoljára kipanaszkodhattam magam neked, történt velem egy s más, és ebben jutott egy leheletnyi szerep valahogyan neked is, magam sem értem, hogyan történt, és… le kellett szerelnem azt az idióta libát valahogy. Sajnálom, hogy belekevertelek ebbe a mocskos ügybe.

-        Igazán megtisztelő, hogy engem választott… választottál, de mégis… miért épp én? – kérdezte a lány szipogva.

-        Miért? – ismételte meg Sirius a lány kérdését. – Hát… tulajdonképpen fogalmam sincs – nevette el magát Sirius, és elengedte a lányt.

Egyik ujját a lány álla alá helyezte, és gyengéden kényszerítette arra, hogy nézzen rá.

A nagy, barna szemek vörösek voltak a sírástól, de a lány már nyugodtabb volt. Siriuson különös hangulat kezdett eluralkodni. Ahogy nézte a lány arcát, a legszívesebben…

Megrémült saját gondolataitól. Elhúzódott a lánytól, zavarában megköszörülte a torkát, és beletúrt a hajába.

-        Én… tudom, hogy egy nőtől nem illik ilyesmit kérdezni, de megtudhatom, hány éves vagy? – mondta ki az első dolgot Sirius, ami eszébe jutott.

’Teljesen bolondnak gondolhat ezek után! Miért csinálok folyton hülyét magamból előtte?’ – gondolta Sirius összezavarodva.

-        Huszon… huszonhat – dadogta a lány meglepetten.

-        Akkor nem tévedtem – nevette el magát Sirius. – Mondtam én már egyik első beszélgetésünkkor is, hogy körülbelül egyidősek vagyunk. Hát igen, köztudottan zseni vagyok! – jelentette ki fellengzős stílusban. Aztán elvörösödött. – Juj, ez nagyon beképzelten hangzott! Pedig nem vagyok az. Legalábbis remélem.

A lány nem nézett ugyan rá, de Sirius hallotta, hogy ismét majdnem nevetni kezd, hogy aztán megint elfojtsa a kuncogást, ahogy szokta.

-        Miért nem mersz nevetni, Wendy? – kérdezte Sirius kíváncsian.

Wendy ezúttal csakugyan meglepetten nézett rá.

-        Ez csak… megszokás. Ahol én… szóval árvaházban nőttem fel, és tudja… vagyis tudod, ott esténként már nem lehetett egy szót sem szólni. Volt egy… egy barátnőm, akivel… sokat beszélgettünk titokban, éjjelente, és… szeretett viccelődni, és… mikor nevethetnékünk volt, akkor… muszáj volt elfojtanunk, nehogy büntetést kapjunk. Az évek során annyira megszoktam, hogy…

-        Már fel sem tűnik, hogy most már szabad vagy, és hogy bármikor szabadon nevethetsz – fejezte be a lány helyett a mondatot Sirius. – És nem tartod a barátnőddel a kapcsolatot? Vagy talán messze él Londontól?

-        Nem, Jessie… ő… meghalt. Tizenhét voltam. És elkapott valami fertőző betegséget. És a gyógyítók nem foglalkoztak vele eleget, mert csak egy sovány árvaházi lány volt, és már nagyon súlyos állapotban került be a kórházba, és… Két hét múlva meghalt. Be sem engedtek hozzá, hogy meglátogassam – fejezte be remegő hangon Wendy.

Sirius félt attól, hogy ha megint átöleli a lányt, akkor ismét úrrá lesz rajta az elmebaj, és megint képtelenségekre fog gondolni. De már ez sem érdekelte. Átölelte a lányt, és vigasztalóan simogatta a hátát.

-        Én az apámat vesztettem el – kezdett beszélni szomorúan. - Alig lehetett velünk, a húgommal, az édesanyámmal és velem, az öcsém pedig akkoriban fogant, amikor meghalt. James, ő az öcsém, már meg sem ismerhette apát. Én és a húgom is összesen két éven keresztül lehettünk kapcsolatban vele, és csupán ennyi időt kaptunk az égiektől arra, hogy megismerjük őt. Anyám pedig… ő is csak néhány évet tölthetett mellette, azt is inkább iskoláskorukban. Tudod, épp akkoriban kezdődött ez a Voldemort - korszak, és… apám szinte minden barátját, vagy hozzá közel álló személyt miatta kellett elveszítsen. Az anyámat is, ugyanis a nagyszüleim elhagyták az országot. Anyáék alig voltak tizenhat évesek… Rémesen sokat szenvedtek mindketten.

-        Nagyon fiatal lehet az anyukája… anyukád, ha tizenhat évesen… - nézett fel egy pillanatig Wendy Siriusra.

-        Én és az ikerhúgom kicsit később fogantunk – magyarázta Sirius kuncogva. – A Roxfortba jártak mindketten elsőtől kezdve, de anyám és a nagyszüleim az ötödik évüket követően átköltöztek Rio de Janeiróba. Viszont apa és anya annyira szerették egymást, hogy hat évig nem jártak senkivel, amíg egymástól távol kellett élniük. Aztán anya felkerekedett Rióból, visszajött Angliába, megkereste apát, és nagyon boldogan éltek együtt apám házában. De ez az időszakuk is alig pár hónapig tartott. Szinte az utolsó hónapban fogantunk, ahogy anya mondani szokta. Apa féltette anyámat, rólunk nem is tudott még, és rávette anyát, hogy egy időre menjen vissza a nagyszüleimhez. Apa barátai, egy házaspár és az egy éves kisfiuk egy jóslat miatt Voldemort célpontjává váltak, és… mikor meghaltak, akkor apa is börtönbe került, mivel bosszút akart állni azon az árulón, akit ő szinte egész életében a barátjának tartott. De ez az ember kifogott az apámon, eljátszotta a saját halálát, közben megölt néhány ártatlan muglit, és ezért mindenki gyilkosnak tartja azóta is apát. De én el fogom érni, hogy tisztára mossák a nevét, ha vért fogok izzadni érte, akkor is! – fejezte be Sirius elszántan.

-        Hallottam a papádról, azt hiszem. Tíz éves lehettem talán, amikor megszökött az Azkabanból, nem? És én már akkor sem értettem, hogy ha csakugyan bűnös volt, és Voldemortot szolgálta, akkor mért pont tizenkét év után jött el onnan. Ha egyszer ki tudott szökni tizenkét év után, én úgy gondoltam akkor, hogy hamarabb is megtehette volna. Nem tudom, talán gyermeki tudatlanságomban, de… én akkor sem tudtam elképzelni róla, hogy tényleg megölt volna annyi embert, mint mondják.

Sirius kicsit elhúzódott Wendytől, és meghatottan mosolygott rá.

-        Azt hiszem, rajtam és a családomon kívül te vagy az egyetlen, akit ismerek, és aki ártatlannak tartja őt. Köszönöm.

-        Nem tudom, mit köszönsz meg. Én csak buta vagyok – vont vállat a lány.

Sirius nevetni kezdett, és megsimogatta a lány arcát.

-        Drága Wendy, hihetetlen tudsz lenni!

Ismét elvarázsolta valami Siriust, és csak meredt a lányra. Wendy ugyan nem nézett rá, pirulva lehajtotta a fejét, de Siriusnak megint fura és nagyon nem a helyzethez illő gondolatok kezdtek járni a fejében.

Újra megköszörülte a torkát, és elhúzódott a lánytól.

-        Most jut eszembe, hogy immáron titkár nélkül maradtam. Tudsz adatokat gyűjteni, Wendy?

-        Persze, miért? – nézett Siriusra csodálkozva a lány.

-        Mostantól, ha elfogadod az állást, a titkárnőm leszel – jelentette ki Sirius vigyorogva, és az íróasztal felé kezdte terelni Wendyt. – Benne vagy? Szerintem, ha ma is olyan rengeteg dolgod lett volna, mint szokott, már lehet, hogy ki is rúgott volna a volt főnököd. Végülis legalább háromnegyed órát vesztegettél el a nemzetközi máguskapcsolatok főosztály idegbajos vezetőjével.

-        Szerintem nem ön… izé.. nem te voltál idegbajos, hanem a miniszterünk, aki melléd helyezte a kislányát – jegyezte meg különös arccal, és különös hangon Wendy.

Sirius kicsit összezavarodott. Olyan volt, mintha Wendy haragudott volna Denise-re. Vagy inkább magára Emerald Marlow-ra.

-        Akkor hát, Richards kisasszony, elfogadja a helyet? Én lerendezem a többit. Csak, könyörögve kérlek, mondj igent! – kérlelte Sirius a lányt vigyorogva, elhessegetve zavaros gondolatait. – Nem tudnék elviselni még egy olyan boszorkát, mint az előző, aki pokollá tette két éven keresztül az életem. Mondj igent, mondj igent, kérlek!

-        Mondták már… - kezdte a lány mosolyogva, de hirtelen elhallgatott, és zavarba jött valamitől, mert lehajtotta a fejét.

-        Mondd ki, akármi is az! – szólt Sirius halkan. – A barátod vagyok, nem? Nekem bármit mondhatsz.

-        Nem fontos, ez csak egy… olyan… butaság – mondta halkan Wendy.

Sirius nem akarta, hogy a lány ismét bezárkózzon. Már olyan jól elbeszélgettek. Szerette volna hallani a hangját. Nem ezt a halk, félénk hangot, hanem a lány igazi hangját, amit az irodába lépésük óta szinte az első perctől fogva hallott. Úgy érezte, megbízik benne a lány, hiszen mesélt az érzéseiről a maga visszafogott módján, és beavatta őt egy szomorú emlékébe is…

-        Ha lehülyézel, engem az sem érdekel, édes – súgta Sirius kuncogva a lány fülébe mély hangon, próbálva megnevettetni őt.

Wendy némileg zavartan, kicsit elpirulva, és némileg riadtan kapta fel a fejét.

-        Csak vicc volt, miért nem nevetsz? – kuncogta Sirius.

Wendy elmosolyodott, de most nem azzal a félénk, halvány mosollyal. Igazi mosoly volt.

És Sirius zavarba jött. Boldoggá tette őt, hogy Wendy Richards megajándékozta egy egyszerű mosollyal.

’Én tényleg kezdek megbolondulni!’ – gondolta zavartan.

-        Én… tulajdonképpen… csak annyit akartam mondani, hogy nem mondták még neked, hogy kicsit bolond vagy? – nézett Siriusra a lány mosolyogva.

Siriusból kitört a nevetés.

-        Állandóan! Az édesanyám már el akart párszor küldeni a Szent Mungóba kivizsgálásra. Én magam is tudom, hogy néha idióta dolgokat művelek, vagy mondok. Anya szerint azért, mert nagyon sokban hasonlítok apára. Bár a vicceim még mindig nincsenek olyan jók, mint az övéi voltak!

A lány megint a szokásos elfojtós nevetést hallatta.

-        Tudod mit? Rajtad fogom tesztelni a legújabb vicceimet, és talán akkor megtanulsz ismét nevetni – ajánlotta Sirius kezet nyújtva. – Rendben? Ja, egyébként most nem tintás a kezem, úgyhogy törlés nélkül is megfoghatod.

-        Az akkori… habozásom csak azért volt… mert… - kezdte a lány ismét zavartan lehajtva a fejét.

-        Mert ebbe a kócerájba olyan idióták járnak dolgozni minden nap, akik fel sem ismernek egy kincset, ha az nem fénylik, és nincs oltárra helyezve? – fejezte be Sirius a mondatot a lány helyett tréfásabban, mint ahogy a lány mondta volna.

Tudta, mit akart mondani. Mindig keresztülnéztek rajta, amíg Siriusszal nem találkoztak, mert ő nem kirívó szépség, és nincsenek túl nőies ruhái.

Wendy tekintete találkozott Siriuséval, és a megértés szikrája egy pillanatra összekötötte őket. Aztán Wendy bólintott.

-        Igen, leszek a titkárnőd, ha ezt szeretnéd. De ne várj tőlem túl sokat, osztályvezető úr! Még szinte soha nem csináltam ilyesmit.

-        Nos, ha SZINTE SOHA nem csináltál még titkárnői munkát, akkor is többet tudsz, mint Denise Marlow, az a kis…

Sirius inkább nem mondta ki a szájára kívánkozó szitkokat. Még mindig az undor és az önmegvetés kerülgette a néhány napja történt kis afférjukra gondolva.

’Hogy lehettem képes…’

Wendy hirtelen megérintette a karját. Siriust úgy érte az érintés, mintha villám csapott volna belé.

-        Mi a baj? – kérdezte végül torkát köszörülve.

-        Tudsz adni valami munkát, vagy még mindig az elődömre várunk, hogy döntsön?

-        Ejha, de szorgalmas nőt fogtam ki! – mosolyodott el Sirius, félretéve zavaros gondolatait. – Szerintem kezdjünk el végre igazán dolgozni. Két év pluszmunka épp elég volt nekem, szóval legyél te, Wendy Richards, a titkárnők gyöngye, jó? Ha a miniszter úr vagy a kislánya méltóztat bekopogni, legfeljebb az utódomnak és az utódodnak kevesebb munkája lesz.

-        Ki mondta, hogy én is fel akarok mondani? – kérdezte Wendy mosolyogva.

-        Most, hogy leszerződtünk egymással, nem fogom hagyni, hogy ismét eltűnj hónapokra! Ha én megyek, te is jössz. Hát ki védene meg téged, kicsi Wendy, ha nem én? – tréfálkozott Sirius, és gyengén rátámaszkodott a lány székének támlájára.

-        Észre sem vennének, ahogy eddig, úgyhogy nem kellene megvédenie senkinek.

-        Amíg ki nem hirdetem, hogy végérvényesen és vissza nem fordíthatóan szakítottunk, és többé nem vagy a kedvesem, addig lenne kitől megvédenem. Ha más nem is akad, Denise Marlow biztos rád szállna. Amíg azonban én is itt vagyok, nem hagyom, hogy bántson. Ezért, ha már itt tartunk, kérlek, mindig mondd el nekem, ha valaki szemtelen vagy csúfolódó megjegyzést tenne rád, jó? – nézett a lehető legkomolyabban a lányra Sirius.

-        Jó. És köszönöm – bólintott rá Wendy.

-        Nincs mit – vigyorodott el Sirius. – Elvégre a szerelmem vagy a kintiek szerint, már gyerekünk is fogant elvileg, és, még ha mi ketten tudjuk is, hogy ez csak egy hazugság… kötelességem törődni a névleges barátnőmmel is. Engem így neveltek, sajnálom – tárta szét karjait. – Erről jut eszembe! Most kicsit magadra hagylak, és lemegyek a főnöködhöz, hogy beadjam az átigazolásod. Nincs kedvem levelet írogatni, inkább beszélek vele. Így gyorsabb is. Addig te nézz körül, az íróasztalomon ott vannak az elintézendő ügyek, vedd ki, ami tetszik, és próbálj meg foglalkozni vele. Ha kérdéseid lennének, akkor, ha visszajöttem, megbeszéljük. Bár ez nem az én dolgom lenne, de mivel én magam végeztem a titkárnőm munkáját majdnem két teljes évig… talán értelmesen el tudok mondani én is mindent.

-        Nem lesznek kérdéseim. Ez egész biztos – jelentette ki szokatlan határozottsággal Wendy.

Sirius csodálkozva nézett a lányra egy pár pillanatig, aztán ismét elvigyorodott, és kuncogni kezdett.

-        Figyelj, annyira szeretnék nevetni a többieken kicsit. Eljátszhatom, hogy még nem szakítottunk, és hogy még éppen imádjuk egymást? Csak annyiról lenne szó, hogy kicsit borzasabb hajjal mennék ki, mint illene. Mintha nagyon elfoglaltak lettünk volna idebent. Nem zavarna?

-        Tegye, amit jónak lát, osztályvezető úr – szalutált mosolyogva Wendy, mielőtt belépett volna Sirius irodájába.

Sirius még pár pillanatig mosolyogva bámult a lány után, aztán beletúrt a hajába párszor, és vigyorogva elhagyta az irodát.

-        Anya, véget vetettem mindennek! – újságolta este Sirius boldogan vigyorogva. – Kidobtam Denise-t, már az utódját is megtaláltam, és elképesztően jól telt a napom a reggelt leszámítva.

-        Remélem, nem kell az elkövetkezendő időkben tárgyalásokra járnom, ahol a fiam ül a vádlottak padján gyilkosság vádjával – szólt anyja mosolyogva.

-        Á, még időben visszafogtam magam, nem kell izgulnod, mami – jelentette ki Sirius vigyorogva. – Komoly tettlegességre nem volt szükség, elégnek bizonyult a lelki terror.

Sunny mosolyogva figyelte fiát néhány percig. Fia szemei ragyogtak, olyan ismerős ragyogással, amit immáron tizenegynéhány éve nem látott. Tegnapi sejtése igazolódni látszott. Már csak az volt a nagy kérdés, fia bátorság terén is az apjára ütött-e, vagy esetleg elsőszülött gyermeke hamarabb tud lépni a saját érdekében? Ezúttal az utóbbiban bízott. Sejtette, hogy fia ezúttal sem mondott el mindent, bár az elhallgatott dolgokat Sunny ki tudta találni. Még ha nem is minden úgy történt, ahogy ő gondolja, tippelni igenis tudott. Az a tény, hogy fia megszabadult attól a nőtől, aki az utóbbi időben teljesen kifordította önmagából, még nem indokolja a tekintetét, és azt a mérhetetlen boldogságot, amit fia szemei tükröztek. Nyilvánvalóan fia megtalálta azt is, akit elveszített.

-        Akkor ezentúl ismét bosszanthatlak, Sirius? – kérdezte Hope bátyjára vigyorogva.

-        Ahhoz te kevés vagy, hugi, hogy engem igazán feldühíts – felelte Sirius nevetve. – Életedben egyetlen egyszer sikerült, és azt a napot szerintem egyikőnk sem kívánja vissza.

-        Tudod, azt a hatalmas pofont valóban megérdemeltem – mondta Hope mosolyogva. – Kellett ahhoz, hogy helyes ösvényre térjek. Talán egyszer majd megköszönöm neked.

-        Tudom, hogy ez akart a köszönöm lenni, dehát sosem találod meg a helyes kifejezést – szólt Sirius fellengzősen, aztán kitört belőle a nevetés.

-        Te azonban sosem tudnál megköszönni nekem semmit, nem igaz? – kérdezte duzzogó hangon Hope. – Én főztem az ünnepi vacsorát, és te még csak bele sem kóstolsz. Lehet, hogy te vagy egy perc híján az idősebb, de ez akkor sem túl szép tőled, tesó!

-        Na, még jó, hogy nem kezdtem el enni! – nevetett fel Sirius. – Vagy teljesen ehetetlen a főztöd, vagy az én adagomba mérget kevertél. Egyébként mit ünneplünk, hogy ünnepi vacsorát említettél?

-        Azt, bátyus, hogy végre nem ordítasz, mintha gyilkolnának! – vihogta öccse. – Életemben nem láttalak még olyan idegesnek, mint az elmúlt két évben szinte minden nap! Elviselhetetlen tudtál lenni legtöbbször, és tegnap már majdnem megfogadtam magamnak, hogy többé nem szólok hozzád, hátha akkor legalább velem nem ordibálsz.

-        Sajnálom az egészet, de meg kell értened, Jamie, hogy rémesen zaklatott voltam, és te nem azt tetted, amit mondtam neked. Bocs – komolyodott el Sirius. Aztán ismét elmosolyodott. – Ám mostantól szinte biztos, hogy nem leszek soha többé olyan feszült, úgyhogy nem kell némává válnod, mikor velem találkozol. Csak annyit kell tenned, hogy azt teszed, amit mondok.

-        Tudjuk, hogy te vagy a pótpapánk, nem kell folyton ezzel dicsekedned, apa! – gúnyolódott Hope vigyorogva.

-        Nem vagyok az apád, és soha nem akarnék ilyen gyereket, mint te – vágott vissza Sirius. – Mindenki sajnálatára két olyan zseni mellett, mint én és Jamie, született egy selejtes darab is a családba. Ez persze előfordul néha, nem apáék tehetnek róla… ő és anya sem tehetett a természet ellen semmit. Ez van, hugi!

-        Sirius, kicsim, elég legyen ebből! – rótta meg Siriust anyja.

-        De ha egyszer igazam van, mama! – ellenkezett Sirius.

-        Sirius!

-        Jó, jó, befejeztem – adta meg magát Sirius nevetve, és csókot nyomott anyja arcára.